Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva

„Aki velünk jön, annak nem adhatunk csak szomorúságot. Annak sokára lesz még tündéri az alkonyat és illatos a virág. […] Ennek a sok környékbeli mocsárnak a gőze megfeküdte a lelkeket. Más törekvés számára nem termett itt egyéb, csak megölő közöny vagy egy elegáns sajnálkozó gesztus!” A Trianon utáni egyik első vajdasági folyóirat, a Renaissance programcikkéből származik Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című kötetének mottója, amely meghatározza egész könyvének hangvételét. Mert valóban szomorúság árad belőle. Ami egyrészt a verseskötet szerzőjének afölötti szomorúsága, hogy „válságban a líra”, éppúgy nincs tekintélye az irodalomnak, mint ahogyan az 1920-as években sem volt, másrészt szomorú azoknak az alkotóknak az életútja is, akiket könyvében megidéz.

A kötet címe kulcsszavakat is kínál az értelmezéshez. Nem egyszerűen „halott” vajdaságiakról van szó, hanem olyanokról, akiknek életútja korán ért véget, különös kegyetlenséggel érte őket utol a végzet, vagy mártírok lettek. Mikes Flóris például huszonnyolc évesen csonttuberkulózisban halt meg, a morfinista Csáth Géza az első világháborús magyar–szerb demarkációs vonalon követett el öngyilkosságot. Koncentrációs táborban tűnt el Radó Imre, Ambrus Balázs, Kázmér Ernő, György Mátyás; Dettre János a gyűjtőtáborban vesz magához halálos dózisú altatót. Nem szándékosan válogatja össze a halálnemeket Fenyvesi Ottó, hanem mintha a kisebbségi sorshoz lenne eleve hozzáérthető a méltatlan pusztulás, ahogyan kötetnyitó versében fogalmaz: a vidéken végigvonult a század „összes raja és alegysége”. Az 1991-es délszláv háborúk elől Magyarországra áttelepült szerző saját válsághelyzetéből keres kiutat. Otthontalanság- és idegenségélményétől szabadulna, amikor irodalmi hagyományát keresi, ezért alakít ki párbeszédet elődeivel. Halott „vajdaságiakat” olvas, nem „vajdasági költőket”. A névsorból kiderül, hogy közöttük olyan alkotók is vannak, akiket jellemzően prózaírókként ismerünk (Herceg János, Juhász Erzsébet), vagy akit inkább publicistaként (Komáromi József Sándor), nagyrészt történész-szociológusként (Lőbl Árpád), főként festőként (Sáfrány Imre) tartunk számon. Kázmér Ernő pedig kizárólag tanulmány- és kritikaíró volt. Utóbbi Máramarosszigeten született, majd Pozsonyba emigrált, onnan érkezett Jugoszláviába az 1930-as években, rendszeresen írt a vajdasági Kalangyába, de állandó munkatársa volt a budapesti A Hétnek, s közölte a Nyugat is. Nagyobbrészt Zágrábban, Dubrovnikban, Belgrádban élt, irodalmi horizontja és értékrendje pedig messze túlmutatott a helyiérdekűségen. Hogyan lehet mégis vajdaságinak tartani? Fenyvesi Ottó értelmezésében vajdasági mindenki, aki valaha megfordult azon a vidéken, s több-kevesebb ideig ott tartózkodott, ott alkotott, s akit a lexikonok, irodalomtörténetek vajdaságiként regisztráltak. Ilyen szempontból a Halott vajdaságiakat olvasva Bori Imre irodalomtörténet-felfogásával mutat hasonlóságot.

A Halott vajdaságiakat olvasva portrék sorát ígéri, minden vers címe egy-egy alkotó neve, s a portréjelleget erősíti az is, hogy rövid, főként életrajzi tényeket felsoroló lexikonszócikk-szerű jegyzet előzi meg azokat. Fényképet is mellékel a szerzőkről, jó néhányukról azonban csak sematikus ábrát közöl, mert nem került még elő róluk fénykép. A vándorlók, emigránsként érkezők, majd továbbállók, szülőföldet elhagyók és visszatérők sorsa azonban nemcsak a lexikonszerű szócikkekben jelenik meg, hanem a versekben is tematizálódik. A kötet versei alkotói életművek egészével tartanak fenn kölcsönösségi viszonyt. Egyfajta „Oda-vissza írás. Vers-klip” keletkezik. A szövegköziség leggyakrabban oly módon valósul meg, hogy a vers egy-egy „átvett” cím, szó szerint vagy emlékezetből idézett, esetleg szándékoltan elírt verssor új szövegkörnyezetbe helyezésével idéz meg vershangulatokat. Jellemző szókapcsolatok és ismerős címek kerülnek egymás mellé. A klipszerűség például a Kosztolányi Dezső című versben oly módon valósul meg, hogy A szegény kisgyermek panaszai ciklus egyik sorából – „Sír a beteg és méla szláv duda” – „a beteg szláv duda” szókapcsolatot emeli ki és variálja több szövegében. A versbeszéd imitatív gesztusait alkalmazza, amikor Juhász Erzsébetről prózaversben ír, Csáth Gézát „naplóversben” idézi meg. Az olyan költői párbeszédben, minek folytán egyszerre olvassuk mindkét alkotást, a jelölőt és a jelöltet is, Fenyvesi Ottó verseinek nincs valódi jelöltje. Mert Kosztolányi Dezsőn és Csáth Gézán kívül az irodalom kiváló értői is esetleg még az avantgárdkövető György Mátyásról hallhattak csak abból a huszonkét névből álló listából, amely a kötet anyagát alkotja. A többi a regionális ismeretanyag részévé vált (vagy már a helyi irodalmi emlékezetből is kihullott), nincs tehát mihez viszonyítani. A kérdés, amely az átirat típusú irodalmi művek esetében feltehető, hogy képes-e kimozdítani az új vers a megszólított művet addigi helyzetéből, sikerül-e megvalósítani rekanonizációját, a Halott vajdaságiakat olvasva esetében nem releváns, mert a „kimozdítandók” többsége soha nem is volt kanonizált helyzetben. Maga a párbeszéd a fontos, amelynek során a lokális alkotó az irodalmi kánonba tartozóval egy szintre kerül, egyfajta eleváció, felfelé emelkedés valósul meg. Egy ilyen olvasatban Mikes Flóris Kosztolányi Dezsővel egyenrangúvá válik.

Fenyvesi kötete tehát az irodalmi hagyományt nem átírja, hanem megteremti. Ez a hagyomány valós olvasmányok, szövegek nyomán alakul, a párbeszédre ösztönző olvasatot pedig – éppen mert nem alkalmazkodik semmiféle általánosan elfogadott értékrendhez – a személyesség jellemzi. Mintha Fenyvesi Ottó olvasónaplójába pillantanánk be, amelyet a kulturális emlékezés és felejtés motivál. Hagyomány- és kultuszképző gesztusa, identitáskereső szándéka ugyanolyan fontos, mint költészeti hozadéka. 2017-ben a szerző megjelenteti könyve folytatását, a Halott vajdaságiakat olvasva. Második könyv-et, amelyben hasonló koncepció szerint újabb harminchárom versportrét alkot meg.