Kós Károly: Hármaskönyv

Újabb kori irodalmunkban aligha akad még egy könyv, amely érzékletesebben szemléltetné az ókori Terentianus közmondássá lett gondolatát: „habent sua fata libelli” – főleg, ha nem hagyjuk el, amivel a gondolatsor indul: „pro captu lectoris”. Vagyis: a könyveknek megvan a maguk sorsa, attól függően, hogyan érti azokat az olvasó. Az életmű három vonulatát, a képzőművészetit-építészetit, a publicisztikait-esszéíróit és a szépíróit jelző válogatás a szerző nyolcvanötödik születésnapjára jelent meg a Romániai Magyar Írók sorozatában, ezzel is tisztelegve az előző évben a román Államtanács Kulturális Érdemrend I. fokozatával kitüntetett művész előtt. A Magyar Népköztársaság és Románia Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási megállapodása keretében a kötet Magyarországra is eljutott, ám a terjesztőkkel rögtön visszahívatták a boltokból. Az indexre kerülés okát hivatalos források nem tudatták; irodalmi körökben az terjedt el, hogy az MSZMP Központi Bizottsága zároltatta a könyvet. Mégpedig – ahogy ezt, évtizedek múltával, a forrás megjelölése nélkül, Cseke Péter tudatja – a válogatás egyik, irodalomtörténetileg legérdekesebb darabja, a Találkozásaim Móricz Zsigával miatt. Az emlékezés barátságukat eleveníti fel – van azonban pár sora, amit Budapesten másképp értettek, mint Bukarestben. A Hét krajcár kötet egyik, Márkus című novellájához készített illusztrációjáról mesél itt a szerző, hogy hiába kereste otthon, cédulát lelt helyette, miszerint utólagos engedelmével elviszi emlékül a rajzot: Kun Béla. A „becsületes tolvaj” a kolozsvári kollégiumban egy osztállyal járt alatta, innen ismerte az „okos, szorgalmas, de rettentően szemtelen és pökhendi zsidó fiút”, akit a tanárai sem szerettek, mert „konfidens”, azaz tolakodó, arcátlan volt. A történet lezárása: „Öt esztendő múlva ez a Kun Béla a magyar szovjetköztársaság diktátora lett”.

A tilalom sújtotta könyv különös sorsához tartozik, hogy a Kós-bibliográfiák egyetlenegy recenziót sem jegyeznek róla – különös, hogy még azt az egyet sem, amelyet Bodnár György írt. Igen elismerően szólt a kötetről, s főként a mögötte álló „hosszú, gazdag, tartalmas, szép életről”. A kritika metaforái Erdély elvesztését fájlalták, közvetítve a magának „új műfajt”, a „cselekedetet” kialakító alkotónak azt az előbb a transzszilván programban, a Kiáltó Szóban, majd itt a Hármaskönyv eddig közöletlen, friss írásában (Önéletrajzom) megismételt gondolatát: a Romániához csatolt magyarságnak az „impériumváltozást” tudomásul kell vennie, egyidejűleg pedig be kell jelentenie az igényét „a maga emberi és nemzettársadalmi életjogának elismertetésére és megvalósítására”. Kós cselekedetei, a párt- és a lapalapítástól, illetve a két érdekvédelmi szerv (a képzőművészek Barabás Miklós Céhe és az írók Erdélyi Szépmíves Céhe) létrehozásától kezdve az újságírásig, 1946 és ’48 között pedig a nemzetgyűlési képviselőségig mind eme igény kifejezői. Akárcsak a Budai Nagy Antal históriája, vagy legjobb regénye, a Varjú nemzetség példázata – mindkét mű helyet kap a válogatásban. Utóbbiról a szerző maga mondta, hogy a történelmi háttér jelenkori tanulságra figyelmeztet: a fejedelmek, uralkodók válthatják egymást, a nép azonban marad. A könyv egy szál kritikusa tettnek és írásnak ezt a „közvetlen egységét” méltatta. Nem tért ki az irodalomtörténeti jelentőségű, az Ady Endre szülőföldjén tett látogatást megörökítő útirajzra, ahogy az Ady és Kalotaszeg „kapcsolatát” érintő hangulatos tudósításra vagy az Énekes madárban, Tamási színdarabjában az „erdélyi, sőt székely föld szagát”, a „népmese naiv báját és a nép egészséges naturalizmusát” dicsérő elemzésre sem. És hiányzott az utalás-célzás Móricz Zsigmondra, nem utolsósorban Kun Bélára.

Az utóbbinak Kós formálta erkölcsi-politikai jellemrajzáról mintha az államhatalom is elfeledkezett volna, noha ellentmond ennek, hogy Borsányi György 1979-es Kun Béla-monográfiája hasonló sorsra jutott. Kós Károlynak megbocsátották a diktátorozást: pár év múlva, kilencvenedik születésnapján a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa gyémántokkal ékesített Zászlórendje I. fokozatával tüntették ki. Ugyanekkor Románia Államtanácsa az Augusztus 23 érdemrendet adományozta neki. Mondhatni, hitelt adva a Hármaskönyv előszóírója, Balogh Edgár véleményének, miszerint Kós már jóval a „beteljesedett ötven esztendőnk” (értsd: 1919–1969) előtt, az Osztrák–Magyar Monarchia bomlásakor „különös előrelátással és szülőföld-szerelemmel” készítette elő „a románsággal való közösség és egy szélesebb kelet-európaiság sorsvállalását”. Ezután meg „keményen elhatárolta a Romániába került magyarságot a Horthy-féle ellenforradalom irredentizmusától és antiszemitizmusától”. Az utóbbi vélekedéshez alapot adott a kötet két írása: a menekülésben segítő kezet nyújtó román parasztcsalád meleg színekkel rajzolt története, az Ezerkilencszáznegyvennégy, amely így indít: „Túl voltunk már a Horthy-rezsim kurta egyhetűs farsangján és hosszú, négyesztendős, kálváriás böjtjén”; illetve „a cinikus ún. bécsi döntés (1940) négyesztendős abszurd észak-erdélyi időközének világháborús és félelmesen fasizálódó légkörét” idéző, 1968-as Önéletrajzon.

Tíz év elteltével, 1983-ban, az író születésének centenáriumán már egészen másképp ítélkezett a román művelődéspolitika: nem engedte kiadni a könyvnyi terjedelműre bővített Önéletrajzát, Dávid Gyula akkori szerkesztői feljegyzése szerint azért, mert nem népszerűsíthetnek „olyan valakit, aki a Horthy-fasizmus ügynöke és diverzánsa volt”. Ezért „neve és műve töröltessék az utókor tudatából”, ami gyakorlatilag annyit jelentett, hogy minden kiadványból, így a tankönyvekből is kitiltották az írásait, a könyvtárak pedig zárolták a műveit. A Hármaskönyv is erre a sorsra jutott. Magyarországon újabb tíz évig hallgatás övezte, amikor is 1993-ban megjelent a „reprint” kiadása, Balogh Edgár előszava nélkül, amelyet egy névtelen szerző bevezetője pótolt. Írása leginkább az akkortájt felújított transzilvanizmus-vita hozzászólásaként értelmezhető, az életműben kevésbé igazít el: „Kós Károly végzetesen politikus alkat volt, abból a típusból, mely »elvészik egy gondolaton«. Ez a gondolat Erdély önálló, külön életének történetileg valóságos hagyománya, mely az ott élő népek egymásra hatásából organikus egésszé tette e táj kultúráját. Ezért érezte Erdély bármely országba betagolt helyzetét, még inkább felosztását elfogadhatatlannak”.