Németh István: Házioltár

A Jugoszlávia széthullásához vezető, 1991-ben kirobbanó háború nemcsak a térség emberének életét változtatta meg és forgatta fel gyökerestül, hanem a vajdasági magyar irodalom jellegére is hatással volt. Korábban az író személyiségét illendő volt szemérmesen takargatni, hivalkodásnak tűnt életrajzot írni, sőt az újvidéki könyvek fedőlapján még íróportrék sem jelentek meg, magamutogatásnak számított. Az életkörülmények változásával azonban módosul a szemlélet is: az emberélet konkrét fenyegetettsége, az erőszakos halál közelsége, a kiszolgáltatottság és a megsemmisülés tudata általánossá teszi a pusztulás gondolatát. Ami lokális és eseti volt, egyetemessé válik. Az irodalomban is időszerű a létösszegzés. A huszadik század utolsó évtizedében az írók – a prózában elsőként Gion Nándor, Kontra Ferenc és Németh István – átértékelik az irodalmi hagyományt: a történelmi események, amelyeknek részesei, arra késztetik őket, hogy elsőként „saját történelmüket” gondolják végig, megkeressék gyökereiket, megírják családjuk történetét. Az ekkor keletkezett munkákban felerősödik az önéletrajzi jelleg; a vallomás, a napló kitüntetett szerepet kap.

Németh István újságíró volt, számos riportkötetet adott ki. Úgynevezett faluriporterként járta a vajdasági településeket. Kezdettől fogva az isten háta mögötti, elhagyatott falvakat kereste fel. A ritka foglalkozások érdekelték, mintha hétköznapi emberek nem is élnének az átlagos falvakban; inkább a fazekas, a kútásó, a teknővájó, a sírásó, a damasztszövő érdekli. De nem a szakmájuk különlegessége vonzza, hanem művelőjük személyisége. Az ember, aki természetesnek veszi kiszolgáltatott helyzetét. Riportjaiban az idős emberek, az elhagyatottak, a magukra maradottak, az özvegyek élete foglalkoztatja, akik panasz nélkül viselik a sorsukat, s közben fel sem merül bennük, hogy többet, jobbat érdemeltek volna. Mindennapi munkája során köztes műfajt hoz létre. Novelláinak többségét szándékosan a riport, riportjainak nagy részét a széppróza felé mozdítja el. Ezért nem meglepő, hogy Házioltár c. könyvének is szokatlan műfajjelölő alcímet ad: „szerelmes krónika”, ami közvetlen utalás Szabó Zoltán Szerelmes földrajzára. Az elbeszélő nem családregényt, hanem krónikát ír; nem ereszti szabadjára a fantáziáját, ragaszkodik a tényekhez. A kritika pedig azt állapítja meg, hogy „a vajdasági magyar nagyregény lehetősége mozdul ebben az öt szövegben. […] Benne van vajdasági világunk három emberöltőnyi története olyan bensőséges közelségből szemlélve, amilyen közelségből a regényíró talán nem is tudja szemlélni” (Bori).

A könyv gerincét azok a történetek alkotják, amelyeket családtagjainak szentel. Szereplőit is eszerint nevezi: Nena, Keresztanya, Öregapa, Kisöregapa és Apa. Élettörténetüket írja meg, olyan eseményeket elevenít fel, amelyeket a családi emlékezet megőrzött, némelyik anekdotát már sallangmentesre csiszolta a szájhagyomány. Az elbeszélő néha gyermekkori önmagának látásmódját érvényesíti, máskor a felnőtt férfi részvétteljes viszonyulását tapasztaljuk. A visszaemlékezés nem kíméli szereplőit. Mindannyian esendő emberként jelennek meg, jó és rossz tulajdonságaikkal együtt. Csakhogy az utóbbiak között nagyságrendi különbségek vannak; az apróbb eltévelyedésektől a gonosztettekig terjednek, amelyek az egész falu életére hatással vannak. Valóságos élveboncolás, ahogyan az elbeszélő leírja édesapja történetét, aki a padlássöprő pártkomisszárok közé tartozott a második világháború utáni beszolgáltatás éveiben. Egy majd ötven évig elhallgatott, tabuként kezelt történetről hull le a lepel, amikor leírja telefonbeszélgetésüket: „Nem a meggyőződésem, a fejem irányított már engem, hanem a hitem, amitől téged is, utólag, innen óva intelek – mondja az apa. – Az ország lakossága csakugyan éhezik, ti meg elrejtitek, a trágyadombba elássátok az élelmet? Olyasmiről kellett őket meggyőzni, amiről nem lehetett: vegyétek ki a szátokból az utolsó falatot, és adjátok oda az éhező országnak. Elsőbbet nem az éhező gyerekeinknek? Azokat, ha nem tudtok mit adni nekik, verjétek a falhoz!”

Erőteljes társadalomkép is kirajzolódik a Házioltár lapjain. Szó van a történelmi változásokról, az 1919-es zónaigazolványról, a magyarok 1941-es bejöveteléről, a partizánok érkezéséről. Párt és vallás viszonyáról, megfélemlítésekről és mára már oktalannak tetsző vívódásokról: „Ott álltam most a koporsója mellett, s tudtam, elérkezik hamarosan a pillanat, amikor ott a falu vezetőségét és a párttitkárt leszámítva mindenki keresztvetésre fogja emelni a kezét, az itt megjelent fél falu, a rokonság, az öcsém, a feleségem. Vajon az én jobbom tesz-e ilyen mozdulatot? A gyászban, apám lezárt koporsója mellett ez foglalkoztat, ez a gondolat gyötört. Mit tegyek?” A Házioltár központi gondolata mindennek ellenére a szeretet, lapjain túlnyomórészt bensőséges események sorjáznak, de a megalázó helyzeteket is megértés és megbocsátás övezi. Szereplői már nincsenek az élők sorában, s az elbeszélő történetére rányomja bélyegét a részvét. A szerző szándéka, hogy kiemelve a feledés sodrából saját házioltárára helyezze őket, a kisembernek állítva ezáltal emléket. A bevezető fejezet az elbeszélő családfáját veszi sorra, nevek, születések, elhalálozások sorjáznak, míg a záradék nem más, mint leltár. Ebben egy kovácsműhely tárgyait sorolja fel, méghozzá sorrendben haladva a falak mentén, úgy, ahogyan a tekintet pásztázhatott végig a helyiségben. A muzealizáció szándéka átszövi az egész könyvet. Emberek már nincsenek a Házioltár utolsó képén, csak a hiányuk, s a tárgyak is az eltűnt, küzdelmes, mégis boldogabb világ poézisét és az az utáni nosztalgiát idézik meg.