Szabó Zoltán: Hazugság nélkül I–III.

A három kötet Szabó Zoltán 1932 és 1948 között Magyarországon publikált cikkeit tartalmazza. Az írások témák és műfajok szerint ciklusokba, tizenegy fejezetbe rendeződnek. Tematikusan felölelik saját generációjáról, a szociográfia elméleti megközelítéséről vallott nézeteit, a kortárs hazai társadalmi viszonyokról szóló látleleteit és megoldási javaslatait; tájékoztatnak nemzetstratégiai gondolkodásáról, politikai nézeteiről; irodalmi és művészeti tárgyú recenzióin és kritikáin keresztül belátást engednek esztétikai felfogásába. A teljesség igényével készült szövegösszeállítást Gyurgyák János Bibliográfiája zárja.

Szabó Zoltán világlátását egészen fiatalon a cserkészet alakítja, majd nemzedéke nevében alkot korértelmezést: „háború utáni korunk meglehetősen kiábrándult az egyéniség kultuszából” (A háború utáni fiatalság, 1933). Több munkájában foglalkozik az ifjúság mozgalmainak bemutatásával, elemzésével, a fiatalság nevelésének kérdéskörével. Korán kialakítja az egyszerre nyitottságra és autonómiára épülő nemzetképét: „A nemzet ereje nem abban nyilvánul meg, hogy mennyire tudja távol tartani magát a külföldről beáramló új hatásoktól, hanem abban, hogy mennyire tudja átformálni azokat a maga stílusában” (Széljegyzetek, 1933). Érzékenysége egy egységes szociálpolitika megvalósítását szorgalmazza, mely feltételét a társadalom állapotának pontos ismeretében, az ország szociográfiai adatainak és szociális jelenségeinek feldolgozott gyűjteményében látja. Úgy tartja, a jövő magyar politikájának tervszerű kutatómunkából kell megszületnie. A társadalomkutatás végső értelmét a megalkuvás és félelem nélküli tájékozódás jelenti, véli, mely során az értelem aláveti magát a valóságnak. Felfogásában a szociográfia lelkiismeret akar lenni, a teremtő nyugtalanság keltője. „A társadalomkutatás legnagyobb legszebb eredménye lehet: a közszellem átalakítása, egy tisztábban látó és felelősségtudóbb közszellem megteremtése azért, hogy a gyökeres szociális változtatás minél kevesebb áldozattal jöhessen létre” (A társadalomkutatás célja, 1936). A falvak táplálkozási viszonyairól, olvasási szokásairól közöl cikkeket, közvetíti a vidéki nép véleményét a politikáról és a választásokról, foglalkozik a földkérdéssel. A falu és a város ellentétét a szociális helyzet ellentététben fedezi fel. A falu felemelésének egyik eszközét a népművelésben találja meg. „A kultúrájának minél szélesebb kiterjesztése […] nemcsak humanista ideál, hanem egy lépés azon az úton, melyen egyre erősebben lesz népből magyarság és országból nemzet” (A népművelés körül, 1935). A magyar népi művelődéspolitika feladatai című programjában kifejti, hogy nemzeti létünk kiteljesedésének kérdése: ki tudjuk-e fejezni a magunk sajátos magyarságát Európa népei között? A célkitűzés Széchenyi Istvántól ered: magyarosítani a magyarokat a nemzetiség kiművelése által. A népi kollégiumok létesítését nemzeti ügynek nevezi. Szemléletének karakteres vonása a haza keresése a tájban. A tájat szellemi életformát kialakító természeti erőként méltatja. Számos írása szól – Európában tett utazásainak beszámolói mellett – a magyarországi tájegységek irodalmi megjelenítéseiről; szívesen időzik a Balaton partján, illetve mutatja meg szubjektív oldaláról szülővárosát, Budapestet. Szabó Zoltán az államszervezeten felüli „érzelmi nemzeti totalitást” tartja szem előtt. „Mindig magunkat hódítjuk a magunk erőivel. »Imperializmusunk« – befelé mutat” (Haza és magyarság, 1943).

A magyarság és Közép-Európa viszonyában saját nemzete számára regionális feladatot lát: legyen a magyarság a kis népek vezetője szellemiségével és példamutatásával. Jöjjön el a kis népek Európája! – fogalmazza meg kívánalmát. Nagy egyéni teljesítményeket, keresztény ideákat, igazságos, demokratikus társadalmi rendet, ezen belül a nagybirtokrendszer lebontását és új magyar agráréletformát szorgalmaz. Hite szerint a magyarság kifelé annál erősebb, minél erősebb befelé. A demokráciát többnek tartja, mint kormányzást, parlamenti működést és titkos választást – életformának. A magyar öntudat és hazaszemlélet elsekélyesedését és elmagyartalanodását, a középosztály szétesését, köreiben a kitaszítás elvének eluralkodását veszi észre ugyanakkor. Meggyőződése szerint a nemzeti tudat értéke, magyarságának mélysége a szellem értékétől, ítélőképességétől és a középréteg befogadóképességétől függ. Pethő Sándornak küldött levelében megfogalmazza eszményét: ezen a földön a világ, életstílus, szellem, szemléleti és értéktudat szerint megingathatatlanul magyar legyen! Kifejti Szellemi Honvédelem elnevezésű programjának alapelveit: a magyarság fogalmának tisztázása, a magyar magatartás kielemzése társadalomátalakító és -javító célok érdekében, illetve a saját hagyomány és reform gondolatának megvalósítása. Elsősorban magatartásként, ún. „atmoszférateremtésként” magyarázza.

Szabó Zoltán irodalmi és művészeti tárgyú írásaiban kiemeli kultúránk létmeghatározó szerepét. A múltat örök viszonyítási hagyományként értékeli: „A magyar múlt: visszatérő múlt. Itt minden, ami megtörtént, vissza-visszatér a jövőben, hibáink is így vannak, küzdelmeink is” (Múlt, 1939). A szellemi lényeg megragadására tör Szent István-, Zrínyi Miklós-, Kölcsey Ferenc-, Széchenyi-portréiban. Gazdag irodalmi recepciója foglalkozik Kosztolányi, Karinthy, Móricz, Babits, Krúdy, Juhász Gyula, Márai, Illyés, Cs. Szabó László, Kodolányi János, Tamási Áron, Németh László munkásságával. Figyelme a művészetek más területeire is kiterjed. Kritikákat ír például színpadi bemutatókról, és filmbírálóként is jelentkezik. Szükség szerint a „skandináv utazó” inkognitója mögé húzódik – ebben a szerepben az idegen naiv rácsodálkozó szemével láttatja a hazai kultúrát. Mind a politika, mind a művelődés jelenségeivel szemben a „pártatlanságot” igyekszik gyakorolni: az értékek becsülését, bárhol jelenjenek is meg.