Király László: Készülődés Pazsgába

Király László időskori lírájában, e kötetben is, az összegző, az életlajstromozó kedv (vagy bánat?) is megnő. Múltnak és jelennek kaleidoszkópszerűen összerakható képét színezi a költő, jelenvaló történések válnak most is közösségi érvényességűvé. A sejtelmesen metaforikus, egyúttal valóságos földrajzi helyet is jelölő cím ezt a végelszámolás-képzetet erősíti. (A költő 1992-ben a Finnugor Népek Második Világkongresszusán járt a Komi Köztársaság-beli Pazsegben.) Király erdélyiesíti, a szülőföldjére, Sóvidékre hozza ezt a szinte mitikusnak képzelhető helyet és alakjait, s a távolodás, a készülődés, az útra kelés, az életleltár, a búcsú szimbólumává teszi. Egyben az elérhetetlenség, a múló idő, a fájdalmas visszavágyódás hangulati tartományaiban járva intellektualizálja, létfilozófiai terrénumba helyezi, s a maga valóságos otthonával egyesíti Pazsgát. Tudható az életmű egészéből, hogy Király László mindig is szívesen és ihletetten beszél a „tájhazáról” és lakóiról, valós és képzelt eseményekről, az egész reális és szürreális sóváradi világegyetemről. A szülőföldből való kiszakadtság jelenti Király számára „az ihletadó sóvárgást, verssé nemesedő szenvedést. Minden során átsüt a szeretet eme elveszett világ iránt, mely a szülők, a rokonok, a helyi emberek megmaradó történeteiből sűrűsödik össze." Király László számára a szülőföld a „szeretet és a tragikus lét forrása is: sem vele, sem nélküle nem tud meglenni. Így hát a költő teszi, amit tennie kell: megírja a maga vívódásait, keresztjárását” (Sántha). A Készülődés Pazsgába című verseskönyvben is kap egy fejezetet (Kerti reggel) a sóváradi univerzum. A Szürke naptár világvége képével szemben ott a személyes feladat: a kaszálásra váró fű, a rossz ereszcsatorna, a javításra áhító pincelépcső, a diófa rosszul vágott ágai, hiszen „így történik, ha sohasem vagyok ott”, s mit számít, hogy merre tart „az Unió”, ha az a gond: „mihez kezdjek a nagy, kiürült csűrrel”. A fennkölt és a profán: a világ bajaira ezerszeres erővel nőnek a sóváradi bajok, s a lefokozó, derűs irónia pontosan kiméri a dolgok értékét, törpévé silányítja a világvégi veszedelmet. „Lehet-e felejteni” – kérdi a versben (Vén szülőház, ősszel), s a vén szülőház lépcsőjén ülve sakkfigurákkal rakja ki a „nemet”: anélkül, hogy elhangozna a szó; csak az „emlék-őrző”udvar fölött szálló cserebogár berregi el a választ. „Magánszabadember” – a kifacsart szó véglegesíti az önkép karakteres vonását: a hűség befolyásolhatatlan, a kötődés eltéphetetlen, a döntés magánemberi, szabad akaratból való. A címadó vers Király bölcseleti verseinek legszebbjei közül való. Szakolczay Lajos szerint a Készülődés Pazsgába az „önvizsgálatot ugyancsak segítő emlékezés fókuszává” lett. A vers megejtő, finoman hullámzó elégiája az emlékezővers műfajának reprezentánsává teszi a költeményt. A Csang vej az esti réten annak a derűs világvége képnek a tömörebb-teltebb-súlyosabb s megbocsátást sugalló változata. Itt még csak a személyiség privátszférájában volt összehasonlíthatatlanul fontosabb a háztető javítása, mint a végpusztulást hírelő világvége-jóslat. Egyetemes a vén mester üzenete: „LEGYEN VÉGE A HÁBORÚNAK / fegyverem elásom / AZ ELLENSÉG MENJEN HAZA / nő a rizs”.

A költő a kötet másik jelentős tematikai egységében most is diagnosztizáló félreérthetetlenséggel veszi számba a volt és van személyes és közösségi sorstüneteit. A versbeszéd tónusa, a moduláció, s ennek nyomán a versek alaki megjelenése, a formaváltozatok, az esztétikai minőségek váltogatása új vagy erősebb vonásokat is húznak az alkotói arcképre. S bár el nem hagyják őt most sem alakmásai, Nyezvanov és a létfilozófiai húrokon játszó Csang vej, a nyílt beszéd szabadsága mégis konkrétabbá teheti a szót; a versjátékok levethetik, ha a költő úgy akarja, a mégoly laza metafora-hámot is. A költő, a közelmúlt lírai föltárásán munkálkodva már nevén nevezheti például a „Nyárádmente-híres szekusát”, Tótzoli őrmestert (Elmosódó vázlat). A Tizenkét pont imperatívuszai félre nem érthetően a diktatúra hatalmi-módszertani és stratégiai krédóját jelentik, semmi kétség valahai realitásuk felől. A Szemtől szemben a tagadás profán alakváltozatai; az Azt kérdezték, a Tartalomjegyzék a kolozsvári ifjú költők, Farkas Árpád, Király László nagyon is valóságos kihallgatásainak, a tagadás módozatainak, a „semminek” a „beforrt szájnak” a jegyzőkönyvei. Már megírhatja úgy, ahogy volt, van: „Jól van ez így. Néha előkerül / egy régmúlt találkozás is, Hacsek / Adolf fedőnevű besúgómmal”, s hogy „énnekem majdnem mindig Ferenc / nevű faggató-tiszt jutott / abban a nagy Szürke Házban, hogy lehet? / Mi mindent meg nem ígértek! – / ha közéjük lépnék. Netalán…” (A sas szeme). A Férfiaknak való, akár egy falikép, egy profán, tördelésében is azt mutató emléktábla, ám szögesdrótot idéző keretekkel: dermesztő versjáték. A versek számottevő része a diktatúra lírai esszenciája: volt szekusok, kihallgatóemberek továbbélésének életképei, az elmúlt, a megtörtént bősz átírásának, meghazudtolásának, letagadásának bosszús-komikus beszámolója. A költő bökversekben, lírai pamfletekben, stilizált elbeszélésszövegekben, epikus emlékezésekben, demitizált, depoetizált személyes emlényekben pellengérezi ki a történelem-korrigáló igyekezetet. Király pompásan játszik a stíluselemekkel, poétikai formákkal, minőségekkel, de épp ez a fanyar beszéd, a dolgokon túllevés illúzióját megteremteni tudó, mesteri könnyedség, a „köznapi szavak” mutatják az emlékek felejthetetlenségét, eldobhatatlanságát, az élmények erejét, követelőző életben tartását (Átvonuló frontok; Csoda. Szarvas; Tájleíró; Sz. V. festő mappája; Hátra arc).

Az útra készülődő költő nemcsak a maga személyes, valóságos és poétikai környezetében óhajt rendet rakni, de verseiben a történelmi, a társadalmi vétkeket átíró etikátlanságok vagy csupán a bűnöket felejtő közöny ellen is következetes konoksággal tiltakozik.