Juhász Ferenc: Krisztus levétele a keresztről

Jézus Krisztus sorstörténete az európai kultúra legegyetemesebb szimbóluma. Juhász Ferenc ebből a keresztre feszítést és a kínhalált követő eseményeket állította a középpontba. A költő rendkívüli helyzetben jelenik meg a történetben, ő lesz az, akinek a holttestet le kell hoznia a keresztről. Tudja, hogy cselekedete nemcsak őt magát érinti, hanem az egész világot. A mű legfőbb alakja természetesen Krisztus, de legdominánsabb szereplője mégiscsak a személyesen megélt történelem, fókuszában 1956 forradalmával, amelyben Juhász tanúként, szemlélődőként vesz részt. Szervesen rétegződik egységessé Jézus szenvedéstörténete, a forradalom tragédiája, s ugyanebben az időszakban a költő feleségének gyógyíthatatlanná váló idegrendszeri betegsége. Mindez kiegészül a költő személyes és alkotói múltjával. Juhász Ferenc szerint műve „látomás a megtörtént időről. Nem esemény-történet, nem politika, nem ítélet, nem döntés […] 1956 boldog, szenvedélyes, gyötrelmes és halálos ősze lett látomássá époszomban” (a könyv fülszövege). Az éposz, e Juhász Ferenc alkotta fogalom a műnemkeveredés jelzéséül szolgál: nem epikai, hanem epikolírikus művek az époszok; költői alkotások, amelyekben a líraiság meghatározó. Mindazonáltal ez a fajta líraiság kívánja-követeli a monumentális témákat. Így volt ez az első igazán ilyenfajta mű, az 1954-es Dózsa-eposz, A tékozló ország esetében is. Egy elbukott forradalmat sirat el a költő, aki az ötvenes évek keserveinek és veszedelmeinek kifejezéséhez ölti magára egy hajdani vándor lantos szerepét. A Krisztus levétele a keresztről is előhívja a siratás helyzetét és műformáját, azonban sokkal meditatívabb jellegű. Tragédiákkal övezett az ember és az emberiség útja, s e természet- és társadalomtörvényt megváltoztatni nem vagyunk képesek. A legtöbb, amit tehetünk: halála után leemeljük Krisztust a keresztről.

Egy elrendezetlen és elrendezhetetlen világ rajzolódik ki a műben, melyből hiányzik a bizonyosságtudat: „A létezés minden formája, alakja, állapota, ténye vak a világra, vak / az Egészre, nem lát túl önmagán, nem látja létezés-terén túl a meglévő / burjánzó, vagy kopár teljesebb messziséget, a szerves és szervetlen világ / összegét, ami azontúl van ahogy ő van.” Az ember számára ez annyit jelent, hogy „nincsen remény! / Hisz nincs remény. Húzhatja ezer cigány / szikráztatva ezer vonót és hegedűt. Hisz ami enyém volt, / az most mind őszi rombolásé, téli pusztulásé.” Ugyanakkor az ember – a költő – mégis szeretne valami biztosat, ezért épít éposz-katedrálisokat, amelyek a mégis-remény emlékművei. Ha gondolatilag megalapozottabb volna a hit, a művek epikusabbakká válhatnának, ha teljesebb lenne a reménytelenség, kopárabban költőivé. Így a „minden lehet” „senkiföldjén” a képek és a szavak áradása a legfőbb bizonyosság. Aki ebből a nézőpontból tekint az egykor elementárisan átélt 1956-ra, annak a tiszta pátosz aligha lehet alapvonása. Sőt, az egyértelmű tragikumot is oldja némiképp a költő, nem a meditáció tényével, inkább a jellegével. Az események tanújaként s az éposz központi alakjaként olyan értelmező szerepet vállal magára az alkotó, amely az azonosítás mellett el is távolít, történelemmé teszi a megjelenítettet, s szinte történészi objektivitással elemzi. Érintettként is az eseménysor összetettségét, sokarcúságát nyomatékosítja: „Igen! Ez is volt, meg az is! Meg így is, meg úgy is! Meg amúgy is! Meg / mindenhogy és sehogy!” Az igeneket és nemeket ütközteti össze a mű záró sorpárjában is.

A tárgyiasság és a látomásosság folyton egymásra utal. Mozaikokban szinte egy önéletrajzias elbeszélés volna felidézhető 1956 októberének napjaiból, s jó néhány hasonló mozaik a család korábbi életéből, a gyerekkorból és az ötvenes évek elejéről is. Fontos és emlékezetes jelenetekkel találkozunk, s mintegy mellesleg az egyik leghíresebb Juhász-mű, a Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb képeinek, motívumainak oldottabb anyagát is fellelhetjük, igazolva a korábbi sejtéseket e mű ’56-os ihletettségéről. Ugyanakkor a meglóduló képsorok minden önmagukban való épségük ellenére is gyakran kivezetnek 1956 történéseiből, s átvezetnek egy olyan költői világba, ahol szinte mindegy, mi is a mű, az éposz témaköre, ugyanazokkal a látomásokkal találkozunk.

Gond ez annak ellenére, hogy e mű nem válik parttalanná. „Mindössze” száznegyven – bár nagyalakú, teleírt – oldalnyi a terjedelem, négyszáznegyven strófa, amelyek egységesen egy négysoros alapképletre vezethetők vissza, de egyetlen soruk nemegyszer öt-hat alsorra bomlik-indázik, s így olykor egyetlen szakasz szinte teljes versélményt ad. Ilyen sorterjedelemnél a rímelés szinte észlelhetetlenné válik, különösen az ölelkező rímek alkalmazása esetén. E gondok ellenére az „olvashatatlanság” vélelmét ez a mű is csattanósan cáfolja: a Krisztus levétele a keresztről korántsem rejtélyes alkotás. Inkább az okozhat olvasói zavart, hogy a mű zárórészében a Test-képzethez való visszatérés átvált a csend, a vége kijelentésébe, majd ez a költő jelenbeli pozíciójának epilógusszerű rögzítésébe. Ennek lényege: „Most újra szegény vagyok. Mint voltam annyiszor…”. Általánosítva: „Mert mit ér minden új, ha régi? Mert nem csodás, ha fordított / változás! Ha a visszaváltozás tíz létezés-emelettel lejjebb taszít! […] És mit ér minden bizonylat, gőg, új öntudat, ha a szegény tovább is szegény marad […] Ha összefonódva a régi elnyomás, meg az új elnyomás, mint kerítésfonat”. Hiányzik e tézisből az az árnyaltság, amellyel 1956-ot ítélte meg a költő, hiszen részigazságot általánosít közmondásszerű kijelentések mögé bújtatva. S mivel Juhász a maga költői igazáért is perel e műben, e zárlatnak nemcsak „politikai” jelentésköre van, hanem művészi is.