Závada Pál: Kulákprés

A könyv 2006-os, harmadik kiadásának előszavában közölte az író, hogy 1983-ban kezdte el kutatni a családi dokumentumokat, majd a szülőfalu, Tótkomlós levéltári anyagait, különféle leveleket, fényképeket, korabeli újságcikkeket, melyekből rekonstruálni igyekezett saját nagyszüleinek és falujuknak 1945 és 1956 közötti történetét, azon belül is a parasztgazdaságok felszámolását és a téeszesítés folyamatát. A tudományos alapossággal, filológiai hűséggel, ugyanakkor irodalmi igénnyel megírt szociográfiában feltárulnak a Rákosi-kor idején történt családi tragédia részletei, de az állami erőszak és nyomásgyakorlás számtalan piszkos módszeréről is tájékozódhatunk. A könyv 1991-es második, majd 2006-os harmadik, mindkét esetben jelentősen átdolgozott és bővített, a korábban csak emlegetett fotókkal, újságkivágásokkal, illetve az időközben előkerült dokumentumokkal illusztrált kiadása nemcsak szövegbeli, de szerkezeti, sőt nézőpontbeli változásokat is hozott. De a fő kérdés mégiscsak az maradt, hogyan nyomorította meg a sztálinista gazdaságpolitika az addig viszonylagos nyugalomban élő falu ártatlan lakóit.

Első lépésként teljesíthetetlen elvárásokat szabtak a gazdáknak: a beszolgáltatási kötelezettség olyan nagymértékű volt, hogy eleve lehetetlen lett volna teljesíteni, vagy ha mégis sikerült, az amúgy is éhező családnak nem maradt a megélhetéshez elegendő élelmiszere. Aki viszont nem tett eleget a kirótt kötelezettségeknek, azt keményen megbüntették, börtönbe vetették. A könyvbeli példa jól mutatja a folyamatot: a nagyapa beszolgáltatási kötelezettsége 1950-ben 48 mázsa gabona volt, de csak 33 mázsa termett, amiből 4 mázsát az aratóknak és a cséplőknek adtak, 3-at pedig a család szükségleteire tettek félre, így 22 mázsa hátralék alakult ki. Ezért a nagyapát hét hónap, a nagymamát öt hónap börtönre ítélték, de kötelezték a hátralék kiegyenlítésére is, amit a következő évek plusz termésből kellett volna megtenniük. A családi gazdaságnak akkor is termelnie kellett, ha történetesen a család minden tagja börtönben ült. Az állam felé fennálló adósság hamarosan a 80 mázsát is meghaladta, ami két jó év termését jelentette volna – de a spirál csak tovább tartott lefelé. 1951-től kuláknak nevezték a 350 aranykorona feletti birtokkal rendelkezőket, nekik kulákadót is kellett fizetniük, ami újabb gabonabeszállítást jelentett. A Závada család földbirtoka 413 aranykorona összértékű volt, aztán a címben emlegetett kulákprés szép lassan minden tulajdonukat kisajtolta, elvitte: „Háztartásuk egyetlen romhalmaz. Elveszett 14 hold föld; a tanyát, amelyből kilakoltatták őket, darabonként hordta szét, aki csak arra járt; nincsen igavonó állat, nem tartanak tehenet, néhány tyúkot és egy malacot leszámítva szinte megszűnt az állattartás. […] A lakás és a háztartás felszerelései is szegényesek és kifosztottak voltak, mert a bútorok, az ágy- és asztalnemű, a ruhák, a konyhai eszközök, edények, szerszámok estek mindig a legkönnyebben a végrehajtható rekvirálások áldozatául. […] Lerongyolódott a család ruházata is…”

Závada kendőzetlenül beszél a paraszti világ elleni merényletről, a tabukat sem kerüli. A nagyszülők kálváriájának története szívszorító küzdelem eleinte csak a függetlenségért, a személyes szabadságért, a családi vagyon megmentéséért, később azonban már a fennmaradásért és a puszta túlélésért. Harc egy sokkal nagyobb, gonosz erővel szemben. És bár életben maradtak, egész további életüket megtörten, szótlanul élték le – ez a pár év tönkretette a lelküket. A könyv hitelesen bemutatja ugyanakkor, hogy a falu emberségesebb része mennyire összetartott a bajban, mennyire segítették egymást – de látjuk az érem másik oldalát is, azt, hogy ebben a zárt közösségben voltak olyanok, akik a vélt előnyökért hajlandóak voltak elárulni a szomszédjukat, a barátjukat vagy akár a családtagjaikat is; akik tehát még tovább szorították az állam által amúgy is szorosra húzott prést.

Závada Pál szépírói erényei a tényirodalmi műfajban is megmutatkoznak: a Kulákprés után pedig nem sokkal novellákat, majd hamarosan regényt is írt: a Jadviga Párnáját, melynek szövegkezelése és hagyományfelfogása nem választható el a szociográfiában megteremtett világtól és nyelvtől. A tematikus, prózapoétikai és szövegszerű egyezések, valamint a közös célok azt mondatják, hogy a szociográfia teremtette meg a regény értelmezési terét, tágabb kontextusát. A tótkomlósi templom buzogányát javító bádogoslegény zuhanásos halála például mindkét munkában olvasható. Ahogy azonosítható mindkettőben az igazságtalanság, a hazugság és magyarázatok hiányának motívuma is, sőt ez a fő mozgatóerő bennük: a szereplők nem értik a körülöttük egyre sötétebbé váló világot, a pusztulást, a romlást, a szétesést: „Nagyapám nem értette, miért bűnhődik. Mint ahogy kiszabadulása is számára érthetetlenül történt; azt se mondták, hogy nem volt bűnös, azt se, hogy elnézést. Nincs se kárpótlás, se elégtétel, se szóban, se másként. Az sem volt biztos, nem kezdődik az egész holnaptól újra.”