Szőcs Géza: Limpopo

Szőcs Géza életművében különös színfoltot képez a Limpopo című regény, amely egy több irányba is utat nyitó műként értelmezhető. Műfajilag a korábbi rövidpróza-kötetével mutat rokonságot (Kitömött utcák, hegedűk, 1988). De előfordul, hogy egy régebbi művét, az Indián szavak a rádióban című versét gondolja tovább, amelyben még a bujdosó fejedelmekre és Csaba királyfira is találunk utalást. Találkozunk még újraértelmezhető és kiegészített önidézetekkel is a Puszták népe, Az albatrosz átszáll Kocsárdon vagy a Passió című műveiből. Többször idéz az író Tompa Mihály A gólyához című verséből, beépíti Benyovszky Móric legendás alakját, és bőven merít saját magánmitológiájából is.

A posztmodern próza technikai sajátosságait alkalmazó kerettörténetbe való ágyazottság, a sok kultúrtörténeti utalás önmagában még nem tenné izgalmassá a regényt, ha már az első perctől nem élne a szerző azzal a leleménnyel, hogy önmagát is szereplővé teszi. Megszámozza, majd lefordítja a talált szövegeket, megteremti a játékteret a szerepszétjátszáshoz, utalva arra is, hogy a szerzőség fikcióbeli szereplehetőség is egyben. Az emberi természetben már ősidőktől ott lapuló zsigeri ösztönökre apellál tudatosan a szerző, amikor a regény kezdő színterében felkínálja az olvasónak a titkok felfedésére való lehetőséget. Ritka szavak bennfentes használatával lepi meg, mint amilyen a könyv címadójául szolgáló Limpopo: eredetét tekintve egy afrikai folyó, egyben a regény főhősnőjének, a strucckisasszonynak is a neve. A beavatottá válás sejtetése lélektani eszköz, az író az olvasót ennek révén elcsábítja és cinkosává avatja, hogy aztán a regény cselekményét arra a tág regiszterű fikciós szálra fűzze fel, amely teret enged a legkülönbözőbb stíluseszközök kipróbálásának. A nyelv előtti nyelv megteremtésének kísérletéhez, a szavak képi-mágikus erejének és hangzásbeli effektusának kipróbálásához, a roncsolt nyelv használatához, a tér- és idősíkok merész váltakoztatásához. A 86. fejezetben például a Limpopo forrásvidékén találjuk magunkat, betekinthetünk egy elveszített ablakon, ahol egy párnákat varró asszonyt pillanthatunk meg, aki kétféle hímzést készít: „Az egyik Stanley és Livingstone doktor találkozását ábrázolja az őserdőben. A másikon a Kilimandzsáró vulkán 2420. évi kitörése látható. A lángoló tájban struccok és erdélyi magyarok menekülnek”. A 96. fejezetben viszont egy 2399-ben zajlódó kísérletről olvashatunk, amelynek során a kolozsvári magyarokat áttelepítik egy olyan városba, amelyet a Kilimandzsáró „csú-csán” fognak felépíteni, míg a kolozsvári házakba szuahéli népesség költözik. Mindkét idézett kép ugyanolyan bizarr és abszurd, mint amilyen tájidegen csak a strucc lehet egy alföldi farmon. 

Az író William Least Heat-Moon-nak, annak az indián származású költőnek ajánlja regényét, aki kiállt érte, amikor 1985. november 15-én a budapesti Kulturális Fórum résztvevőjeként felszólította a román kormányt, hogy a költőket tekintse nemzeti kincsnek. Vélhetően az olvasónak nem nehéz felismernie a korlátok közé kényszerített, állatfarmon tengődő madár és a szabadságától megfosztott, házi őrizetre ítélt költő orwelli sorsa közötti analóg helyzetet. Mindez a Limpopo strucckisasszonyára vonatkoztatva megtestesítőjévé válik annak az abszurditásnak, amelyhez maga a struccság, vagyis az önnön alkati adottságaiból fakadó paradoxon szolgáltat alapot. Ezért is válhat a regénybeli feszültség egyik fő forrásává az, hogy a madárhoz eredendően a szárnyalás és a szabadság képzete társul, míg Limpopo a maga repülésre és éneklésre való képtelenségvel éppen ennek az ellentétét testesíti meg.

A regény Limpopo és társainak az életét követi 118 feljegyzésen keresztül, amely a szerzői magyarázat szerint eredetileg 151 lett volna, de 33 „vagy ki tudja mennyi” elveszett belőle. Egy belső fejlődésút követésére hív a szerző, amelyet Limpopo tesz meg az önismerettől az önteremtésen keresztül az önmegvalósításig, valamint a prófétaság kipróbálásáig. A korlátok közé szorítottság az extenzív kiteljesedés lehetőségétől ugyan megfosztja Limpopót, de egyúttal az intenzív kiteljesedés és a fölfelé való törekvés keresésére sarkallja. Ezért is kapnak kitüntetett szerepet a regényben a transzcendens tartalmak is, mint amilyenek az iszlám misztika hiedelem- és szokásrendszerét alkotó szufizmus, valamint az iráni, buddhista és keresztény elemekből vegyített szinkretista vallás, a manicheizmus, vagy kifejezetten a lélekről szóló 16. fejezetben a madár–lélek és a strucc–ember alakjainak áttűnése egyik létmódból a másikba. A regényt mégsem a gazdag rétegzettsége teszi olvasmányossá, hanem a megformálás játszi könnyedsége. Erudíció és játékosság dinamikus egyensúlyt alkotva egészítik ki egymást a Limpopo szövegtestében, és miközben a szerző filológusi alapossággal jelöli meg, hogy ki mindenki fedezhető fel vélhetően a találtszöveg felmenői között, aközben egy pillanatra sem feledkezik meg a nyelvjátékokról sem.