Kertész Ákos: Makra

A Makra Kertész Ákos harmadikként megjelent, máig legismertebb regénye. A realista mű – mely a sokáig karosszérialakatosként dolgozó szerző élettapasztalatait is tükrözi – fejlődésregényként és szerelmi történetként egyaránt értelmezhető. A tíz év eseményeit felölelő, kétrészes regény in medias res kezdődik. A főhőst, a pestszentlőrinci lemezlakatos Makra Ferencet és négy társát 1955 húsvét hétfőjének hajnalán rendőrök viszik el, mivel a gyanú szerint csoportosan meg akartak erőszakolni egy lányt. A tanúvallomásokból, visszaemlékezésekből megismerhetjük az előzményeket – egyúttal a melankolikus, minden feltűnést kerülni próbáló Makrát is, akiről kiderül, hogy nem vett részt a bűncselekményben, sőt, össze is verekedett erőszakra kész társaival. A férfi kihallgatásakor nem tudja pontosan megmagyarázni, miért esett neki a többieknek. Hiszen az áldozatot lenézte, társadalmi közegében elfogadottnak számított, hogy a könnyen kaphatónak tartott lányok néha pórul járnak. Ő „csak annyit tudott, hogy meg kell szüntetni azt a látványt ott a földön, mert nem bírja elviselni”. Makra Ferenc döntése kimondatlanul is morális alapú: az egyéni kiszolgáltatottság és erővel való visszaélés látványa háborítja fel, így viszont szembekerül a kültelki munkások normáival – de saját elvárásaival is, hiszen addig minden igyekezetével azon volt, hogy belesimuljon a pestszentlőrinci miliőbe. Az igyekezet azonban eleve meddő, a verekedés után rádöbben, nincs helye korábbi világában. A történtek miatt maga felett mond ítéletet, és mindent hátrahagy: menyasszonyjelöltjét, otthonát, családtagjait is. Új alapokra próbálja helyezni életét, azonban konformizmusáról, kispolgári igényeiről nem akar lemondani, s ez a kettősség a kezdetektől magában hordozza a bukás lehetőségét.

Makra fejlődésének következő állomását a szerelem hozza el, ami egyúttal meg is pecsételi sorsát. Útkeresése közben beleszeret az orvoscsaládból származó, örök lázadónak számító festőnőbe, Valiba, aki megérzi és tudatosítja is a férfiban a benne rejlő művészi tehetséget, tisztességet. A nő Makra szöges ellentéte, ám inverz módon járnak be hasonló utat: Vali cselekvő alkat, maga szakít a szégyenletesnek érzett polgári kötelékekkel, és választja a kommunista értelmiségiek idillinek érzett közösségét. „A Makrában lappangó erkölcsi törvény Valiban életformáló, örökösen konfliktusok lehetőségét hordozó megélt valóság” (Wirth Imre). Ugyanakkor mindkettőjük személyiségét meghatározza a külső körülmények miatt érzett szégyen, a csoporthoz tartozni akarás vágya és a kitaszítottság tapasztalata is. Az egyéni szabadság útjait kereső Vali és a konformista Makra Ferenc konfliktusa és későbbi szakítása elkerülhetetlen. Jellemző, hogy bár a férfi tehetséges szobrásznak bizonyul, inkább elrejtené szerelme elől acéllemezekből készített fejszobrát, mert gyűlöli a rá irányuló figyelmet. Makrának épp ezt a tulajdonságát, az önazonosság megtagadását kárhoztatja szakításukkor Vali, aki a forradalmi szerepvállalása miatt később külföldre disszidál. A nő megjegyzése az egyébként is jól dekódolható Kertész-regény kulcsmondata lehetne: „ez az igazi […] vétség, mert aki önmagához gazember, gazember lesz másokhoz is, ha egyszer eljön a cselekvés ideje, aki pedig önmagával egyenesbe van, az lehet hülye, belemászhat őrültségekbe nyakig, de gazságot nem követ el soha.” Makra tragédiája, hogy a két, egymást nem kizáró egzisztenciális parancs közül csak az elsőt meri teljesíteni, a tényleges szabadságra –egyedisége, tehetsége világgal szembeni vállalására – képtelen. A döntés elmulasztása azonban szintén döntés. Makra egy tisztességből, de nem szerelemből vállalt házasság végnapjaiban döbben rá: hiába valósította meg kispolgári álmait – lett otthona, gyermeke, hűséges felesége –, nem a saját útját járta. A felismerést és az abból levont végső következtetést pontosan előrevetíti a második részhez választott József Attila-mottó is: „Tudod, hogy nincs bocsánat, / hiába hát a bánat. / Légy, ami lennél: férfi. / A fű kinő utánad.”(Tudod, hogy nincs bocsánat) Makra egy sikertelen kiugrási kísérletként értelmezhető félrelépés után felismeri, hogy elvesztette a szabadsághoz vezető ösvényt. Ekkor ismét ítéletet hoz önmaga felett, és öngyilkos lesz.

Kertész Ákos hitelesen követi nyomon a magával meghasonló Makra Ferenc útját, árnyalt lélektani képet nyújt az olykor megszólalni is szégyellő férfiről. Mindentudó narrátora a hős gondolataiba lát, magyarázza, kontextusba helyezi döntéseit, ami szükséges is, hiszen Makra tettei csak a jéghegy csúcsát jelentik a külvilág számára. A regény jól érzékelteti a kompromisszumokkal járó erkölcsi romlást: az 1955 húsvétjakor egy kiszolgáltatott nő védelmében még teljes egzisztenciáját eldobó főhős tíz évvel később szemrebbenés nélkül vágja pofon szeretőjét, amiért az gyávának nevezte. Kertész nem csak hőséről, hanem a társadalomról, a Rákosi- és Kádár-éráról is szépítés nélküli képet mutat. Megmutatja a kommunista ideológia paravánja mögötti valóságot, amelyben a lógás általánosnak számít, a fizetésről pedig nem a teljesítmény, hanem az uram-bátyám viszonyok döntenek. A korabeli cenzúra ezt építő kritikának tekinthette, és talán ezért szemet hunytak az egyértelmű vallási utalás felett, hogy Makra éppen Húsvét vasárnapján, a feltámadás napján szakított régi életformájával – bár Kertész Ákos kihangsúlyozta hőse ateizmusát. Ennél is meglepőbb azonban az, hogyan mehetett át a szűrőn a forradalom említése, amelyet a Makra nem egyértelműen negatív színben tüntetett fel. A regény nem foglal állást a kérdésben: az '56-os eseményeket több szemszögből – főképp a szkeptikus munkás és a fanatikus Vali szempontjából – ábrázolja; rámutat a forradalom geopolitikailag kódolt sikertelenségére, de a résztvevő „idealista diákok, beugrasztott proligyerekek” szándékainak tisztaságát sem vonja kétségbe. Valószínűleg ez a rafinált kettős beszéd is szükséges volt ahhoz, hogy a Makrát ne zúzza be a cenzúra Aczél György-i gépezete, és elfoglalhassa helyét a kortárs magyar prózában.