Bertha Bulcsu: Meztelen a király

A magyar újságírásban az interjú műfaja csak 1920 után terjedt el. Két fő változata létezik. Az egyikben csupán a feltett kérdésre válaszol a megkérdezett személy. A másik típus inkább párbeszédnek, eszmecserének nevezhető, s itt a kérdező és a megkérdezett egyenrangú személynek bizonyulhat. Különösen így lehet ez a művészekkel, tudósokkal, méltán híressé vált személyiségekkel készített interjúk esetén. S míg az újságok írásainak többnyire gyorsan múló értéket tulajdonítanak, a maradandó kivételek közé tartozhatnak e műfaj sikeres írásai. A személyi kultusz és a Kádár-kor korai éveiben a véleményszabadság korlátozottsága miatt e műfaj háttérbe szorult. Irodalmi szempontból áttörésnek nevezhető az 1960 novemberében Illyés Gyulával készített interjú az Élet és Irodalomban, mely az irodalmi hetilapban elindította a publikált beszélgetések hol feledhető, hol emlékezetes sorozatát.

Bertha Bulcsu nemcsak szépíróként, hanem publicistaként, írókkal készített interjúk alkotójaként is fel tudta kelteni az olvasók érdeklődését. Bertha Bulcsu Pécsett volt újságíró, a Jelenkor egyik szerkesztője. 1967-től a fővárosban élt. A pécsi folyóirat főszerkesztője, Szederkényi Ervin kérte fel arra, hogy készítsen interjúkat a városhoz kötődő írókkal, költőkkel. Az első sorozat 1969–1970-ben jelent meg a folyóiratban, könyvformában pedig 1972-ben Meztelen a király címmel. A kötetben megszólaltatott tizenöt alkotó közül 2021-ben már csupán kettő él: Kalász Márton és Szakonyi Károly. A könyvet olvasva Pécs és vonzáskörzetének irodalmi körképével szembesülhetünk, mások mellett olyan szerzőkkel, mint Csorba Győző, Lázár Ervin vagy Weöres Sándor. Bertha Bulcsu tömör, kedves-játékos előszót írt az interjúk elé, amelyben azt hangsúlyozza, hogy ezek a mesebeli királyok mind írók, ám nagyon sokfélék magatartásukban, írói megszólalásukban. Olykor félreérthetően fogalmaznak, vagy évek múltával másként vélekednek. Azért választotta őket, mert az ő „királyi” udvarukban többször megfordult, tehát kifejezetten személyes volt a kapcsolatuk. Bertha nem jegyzi le közvetlenül a hallott közléseket, hanem személyiségportrét készít. Csak kulcsszavakat, kijelentéseket jegyzett fel beszélgetés közben, a szövegformálás inkább írói munka maradt. Igazi novellistaként akár egy évtizeddel korábbi emlékeit és a megalkotás idejének benyomásait, tapasztalatait vetítette egymásra. Így nem egyetlen pillanatképpel találkozhatunk, hanem az időben lezajlott események különböző rétegeivel. Ez a megoldás részben a tudatáram-technika lehetséges eljárásaira emlékeztet, másrészt pedig olyan polifóniára, amely alapvetően az összhangra irányul. Az interjúk készítője nemcsak a bemutatott alkotót szeretné jobban, mélyebben megismerni, hanem önmagát mint személyiséget. A megértés és önmegértés szervesen kapcsolódik egymáshoz. A mélyebb megértést segítheti az is, hogy a prózaíró Bertha olykor szinte költői látomásokat, szürreálisnak vagy abszurdnak nevezhető elemeket illeszt a társairól megrajzolt portrékba. Máskor viszont feltűnően szikár tárgyiassággal, ám korántsem elidegenítő tényszerűséggel nyilatkozik meg róluk. Az írások hangneme szeretetteli, baráti. A jóbarátok és a mesterként tisztelt írótársak mégiscsak két külön csoportot alkotnak: az előbbiekkel lehet kedélyeskedni, illetve különösnek tetsző jellemzőket ragadni meg bennük. Galambosi Lászlóról, a kevesek által számon tartott költőről és gyógypedagógusról Bertha legelső megjegyzése, hogy egy nemes, dekadens bölényre hasonlít magatartásában is. A részletesen kibontott kép által Bertha a költő személyiségének egyéni, különös – de nem különc – vonásait: megszállottságát, távlatok nélkül sorvadó, álmodozó voltát emeli ki értő szemmel. Jóval idősebb pályatársát, Weöres Sándort akár különcnek is nevezhetnénk, de különös embernek mindenképp. Weöres interjúbeli képzelt alakmása Hotu Matua király. Bertha számára nem az a lényeges, hogy a Kossuth-díjas költő éjszakai életet élt (éjjel dolgozott), hanem az, hogy megkerülhetetlen, utánozhatatlan és egyedülálló világot teremtett. Ezért a szerző arra törekedett, hogy a költő végtelenül tágas szemléletének bemutatásával ezt a világot – a teljes életművet, nemcsak az úgynevezett gyermekverseket – közelebb hozza az olvasókhoz. A költők királya ebben a csapatban természetesen Weöres, de azért „herceggé” vált mesterekkel is találkozunk. Közéjük tartozik Csorba Győző és Takáts Gyula is. A megkérdezettek addigi életük során sokféle foglalkozást űztek. Volt közöttük tanár, újságíró, rádióriporter, szerkesztő, de előbb-utóbb mindegyikük az írói munkát tartotta a legfontosabbnak. Így volt ez Tüskés Tiborral is, aki a pécsi irodalmi élet meghatározó szereplőjévé vált irodalomtörténészként, 1959–64 között a Jelenkor főszerkesztőjeként. A további évtizedek során ő is jelentős életművet hozott létre. Érdemes felsorolnunk még a megkérdezettek közül Pákolitz István, Kiss Dénes, Gyurkovics Tibor, Kertész Ákos nevét.

Bertha első interjúkönyvének sikere után folytatta a megkezdett munkát. Az Írók műhelyében (1973) kötetet a Délutáni beszélgetések követte (1978). A rendszerváltás után jelent meg az Írók, színészek, börtönök (1990) című kötet. Az író özvegye válogatott antológiát adott ki az általa legfontosabbnak tartott beszélgetésekből. Nagy Franciska befejezésül odaillesztette a Jelenkorban 1978-ban napvilágot látott Öninterjút. Bertha itt harmadik személyként mutatta be bizakodó önmagát. „Mindenesetre úgy kell élnünk és cselekednünk, mintha létezne jövő. Figyelje meg az öregembereket, haláluk előtt fél évvel még tele vannak tervekkel. Megnősülnek, építkezésbe kapnak, szőlőt telepítenek. Az emberben ez a csoda. Ha valamiért fennmarad a földi civilizáció, akkor ez az ösztönös erő tartja fenn, és nem a tudományosan szervezett mentőakciók.”