Tandori Dezső: Miért élnél örökké?

Tandori pár év tanárkodás után, könyve megjelenésekor már szabadfoglalkozású író, tíz éve nős, s nemsokára feltűnnek a madarak is a Lánchíd utcai lakásban. A „lények”, növények, „medve-természetű” tárgyak, a koala-téma már korábban szerepet kapnak. Túl az első két, jelentős visszhangot keltő verskönyvön, a nehezen meghatározható műfajú Itt éjszaka koalák járnak (versnovella-füzér?) kiadása évében látott napvilágot a Miért élnél örökké?, Tandori első, korántsem szokványos regénye. Fogadtatása és utóélete megértéséhez irodalomtörténeti tanulmányokra lenne szükség. Máig épp ezek hiányoznak. Bár olyan ellentétes meggyőződésű és nagy tekintélyű kritikusok üdvözölték az új típusú prózát, mint Balassa Péter, Bányai János, Béládi Miklós – ez a mű rövidesen mintha kiesett volna az alakuló kánonból, sőt említése is alig történik. Az irodalomkritika nagyobbik része máig makacsul csak költőként emlegeti Tandorit – pedig prózaíró, rajzoló, előadó, tudós esszéista, műfordító is! Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete is inkább a konkrét verseit tartja korszakos jelentőségűnek; Fogarassy Miklós, Tarján Tamás, Angyalosi Gergely, Ferencz Győző, Margócsy István, Babarczy Eszter, Fried István s mások, az Irodalomtudományi Intézet, a Tiszatáj, a Forrás, a Műhely irányítanak utóbb méltó fényt az alkotó többműfajúságára. Mindeközben – a hetvenes évek második felétől – az olvasók az író folyamatos szellemi jelenlétét érzékelhették, találkoztak műveivel, még inkább felszínes legendájával – a „medvés”, „verebes”, majd „lovizós” „sísapkás” – fizikai valójában teljesen eltűnt az irodalmi-művészi közéletből.

A korszakváltó (paradigmaváltó) irodalomnak, a (késő)modern utáni új irányzatnak a hetvenes s főként a nyolcvanas évekre itthon is használatba jött tudományos neve: a posztmodern. Tanulmányok, konferenciák, szakkönyvek, antológiák, az irodalom történetei foglalkoznak a témával, az ide sorolható alkotókkal. Tandori, különösen prózája jogán, ritkán van köztük a posztmodern próza nemzetközi hírű művei (Salinger, Beckett, García Márquez, Borges, Sukenick, Thomas Bernhard, Calvino…) azokat az írókat is inspirálják, akik a fogalmat szitokszóként kezelik.

A magyar nyelvű posztmodern prózafordulat egyik megteremtőjének Tandorit látjuk, tankönyvi példaműve a Miért élnél örökké? Hatása, gyakran közvetve, az egész magyar kortárs irodalomra számottevő. Nevezhetjük esszéisztikus, morálfilozófiai naplóregénynek, ha elfogadjuk, hogy a regény mindig is a legrugalmasabb műfaj volt, melynek nem kritériuma az egyenes vonalú, célra tartó, lezárt cselekmény. Főhőse D'Orè. „Az »én«: senkivel sem azonos. D'Orè végig azonos D'Orèval.” „Kora: harminchét, magassága 182, szeme: kék. Születési helye: Budapest…” Író. Ír géppel, kézzel; ismertetést, levelet; fordít, feljegyez, kimásol, anyagot gyűjt. Ír az emberi kapcsolatok nehézségeiről, felelősségről, barátairól, feleségéről, számára kedves állatokról, utazásokról, műélményeiről – megszólaltatva a „Medveszekrény” lakóit egy igen finom, gyermeki tisztaságú, bölcselkedő líraiság jegyében. A legélesebb figyelem önmagára esik. Kedélyének, temperamentumának szinte minden vonását megvilágítja. Ez az én a szerzőtől eltávolítva, szerepfigurákban jelenik meg, idézve önmagát, naplóját, ami által megsokszorozódnak a nézőpontok, erőteljesen megnövelve az elbeszélés dinamizmusát. Tandori sem művel szövegirodalmat, de keresve a kifejezés minden módját, erősen támaszkodik a nyelvre, írásjelekre, írásképre, intonációra – és kihasználja az egyes szövegek kereszteződésében, az idézésekben rejlő művészi lehetőségeket. Érdemes pár oldalt lassan és újraolvasva megfigyelni, hogyan terelgeti a regény a befogadó figyelmét, érzelmeit, amíg létrejön a legerősebb hatás: a személyes megszólítottság érzése. Mintha velem történne! D'Orè magnóra fölvette egy ismeretterjesztő film hangját a lazacok öngyilkos útjáról az alaszkai folyóktól az óceánon át az ívóhelyükig. Ezt egy levélben megírja. Meg-megszakítva a levélírást Beckett Az utolsó tekercs című monodrámáját olvassa, melyben egy idős férfi születésnapján magányosan meghallgatja egy régebbi fölvételét: „Ismét elmondtam, hogy reménytelennek látom, hogy nem érdemes folytatni, ő bólintott, de nem nyitotta ki a szemét. (Szünet.) […] Föléje hajoltam […] a nádasba sodródtunk […] Rátapadtam, az arcom a melle közt, a kezem a testén […] Soha ilyen csöndet […] Talán már elmúltak java éveim. Amikor még volt esély a boldogságra...” Jól megfigyelhető, ahogy a témákkal, szövegidézetekkel egy mesterien megkomponált érzelmi-intellektuális örvénybe húzza a mű az olvasót. A lazacok, az öreg kétségbeesett emlék-kutatása a Tekercsből, D’Oré telefonja és el nem küldött levele a feleségének, utalás a szerző aktuális és tematikailag idevágó fordításaira-részleteire (Beckett, Salinger, Musil), egy tizenhetedik századi lélektani regényre, a Cléves hercegnőre: („Nemours is szereti a hercegnőt, «jobban, mint az életét« – persze, a hercegnő hal meg aztán, hal bele… nem ebbe a szerelembe; önmagába.”) Mindez a könyv utolsó harminc oldalán – a szerelem és elmúlás nagy témái posztmodern köntösben.

A regény vége felé a narrátor félálomban töpreng, keveredik a képzelt, a megtörtént, az olvasott: „Ha haldoklom, ezt suttogom, jutott az eszébe. Kosztolányi! … »Nyár volt«. Milyen romlandó anyag, gondolja, át kellett írni. […] A nap kél; ezek az élők játékai. A versek…! Nem lehetnek eléggé érthetetlenek […] hazajöttek a Balatonról, nagyvakáció után […] sziget […] Gdansk tengerpartja …” Az „átírás” az Egy talált tárgy megtisztításában látható. Tandori ott egy naptárból kimásolt hiteles számsorral („Nap Hold kelte óra perc Nap Hold nyugta”) jeleníti meg Kosztolányi híres Most harminckét éves vagyok című versének kompozícióját és alapérzését a most és a majd feszültségében: nyár van – nyár volt. Az említett gyermek- és felnőttkori életélmények érintésével is, és az egész könyvvel, azt sugallja, hirdeti, hogy a mű feladata, funkciója és esélye – nem a kimondás, hanem a minél komplexebb érzékeltetés.