Szabó István: Ne nézz hátra

A Ne nézz hátra a prózaíró Szabó István harmadik kötete (a fiatalon elhunyt szerzőnek életében több könyve már nem is jelent meg). Gyűjteményes kiadványnak tekinthető: túl azon, hogy tíz művet közöl az alkotó kötetben azelőtt még nem szereplő elbeszéléseiből, Szabó két korábbi novelláskönyvének (A lázadó, 1956; Varázslat kertje, 1963) anyagát is magában foglalja. Így az 1949 és 1966 között eltelt tizenhét év írói termésének döntő hányada – lényegében a szerző életművének java része – fellelhető benne. A Ne nézz hátra feltűnő jegye a tematikai, szemléleti és nyelvi-stiláris értelemben vett egységesség. Szabó hamar rátalált saját hangjára és arra a tárgykörre, amely láthatóan „önazonos” számára. Epikai univerzuma viszonylag könnyen körülhatárolható. Történeteinek helyszíne elsősorban a dunántúli, Balaton-környéki magyar falu a művek megírásának jelenében, illetve közelmúltjában. Újabb novelláinak egy része azután már az ezerkilencszázötvenes-hatvanas évek Budapestjén játszódik. Ám nyilvánvaló, hogy az író „legsajátabb” tere – egyúttal identitásának legfőbb kerete – pályakezdése után másfél-két évtizeddel is a falu marad.

Szabó István novellisztikájában a magyar népi irodalom hagyományait élteti tovább. A kötetben hangsúlyos szerephez jut a szociológiai, szociografikus megközelítés, amely világnézeti-lélektani és szociálpszichológiai szemléleti elemekkel társul. A Ne nézz hátra szinte enciklopédikus képet ad a paraszti értékrendről, amelyet az író nem eredeti, archaikus formájában, hanem változásában, felbomlásában ábrázol. A novellák többnyire éles konfliktusokra épülnek, amelyek általában nem redukálhatóak nyers érdekellentétekre; inkább értékfeszültségek megnyilvánulásaiként értelmezhetőek. A művek világát a régi–új, kollektív–individuális, falusi–városi oppozíciók uralják. Ugyanakkor a történetek – néhány korai, sematikusabb, a „szocialista” rendszer ideológiai és esztétikai elvárásainak még közvetlenebbül megfelelni látszó novellát (Csui; Búzaérő körte) leszámítva – írójuk erőteljes axiológiai érdeklődését nem tézisszerű formában mutatják fel. Szabó érettebb korszakában tartózkodik attól, hogy írásaiban didaktikus üzeneteket fogalmazzon meg. Ezen túl mind a miliőfestés, mind az alakteremtés, mind az interszubjektív (vagy egyszerűen csak interkorporális) viszonyok ábrázolása terén egyénítésre, az árnyalatok széles skálájának bemutatására törekszik. Jól felépített, pszichológiai szempontból hiteles elbeszéléseiben a külső események mellett a lelki történésekre is fokozott – az idő előrehaladtával mind erőteljesebb – hangsúlyt helyez. Így kijelenthető, hogy művei java részében a modellalkotó gondolkodást csak közvetett módon érvényesíti. Írói tudatossága, reflexív beállítottsága a legkevésbé sem zárja ki azt, hogy eleven, realista prózát műveljen (amelyet nyelvi vonatkozásban is a természetesség jellemez).

Szabó írásainak meghatározó vonása a morális elkötelezettség, az erkölcsi komolyság. Az 1956-os és 1963-as kötetekből beemelt szövegek gyakran drámai hangütésűek, jóllehet – néhány korai alkotás (A lázadó; Vacsora) nyilvánvaló kivételével – többnyire csak felsejlik bennük a tragédia lehetősége; végkifejletük nem – vagy nem végletesen – tragikus. A derű, a felszabadult humor viszonylag ritkán jelenik meg a Ne nézz hátra novelláiban (kivéve a játékos, idilli hangú Varázslat kertjében). Az író elbeszélőművészetében számos visszatérő tematikai elemet, szituációs sémát is találhatunk. Ezek közé sorolhatóak a modernség olyan, kifejezetten érzékeny problémái, mint például a nők családon belüli és társadalmi szerepének változása, illetve – attól nem függetlenül – a hagyományos férfi reprezentáció válsága (lásd: Vasárnapi mise; Ügyes asszony – hitvány ember). Az író gyakran jelenít meg olyan párkapcsolati diszharmóniát, amely egyúttal szülői viszály is (Isten teremtményei; A szentcsalád reggele; Ügyes asszony – hitvány ember). Előszeretettel vizsgálja a legújabb kori társadalmi mobilizációnak az emberi attitűdökre gyakorolt ellentmondásos hatását (Készülődés; A szabadság keresztje). Önéletrajzi érintettségű történeteiben nem egyszer ütközteti egymással a falusi földművelők alapvetően statikus–kategorikus és a – jellemzően elsőgenerációs – városi (művész)értelmiségiek dinamikus–hipotetikus létmódját, illetve a két csoporthoz tartozók radikálisan eltérő életformái által meghatározott habitus-képleteket (Minden olyan, mint régen; Hazulról odáig; Vidéki megállónál – mindhárom novella főhőse Fábián, az író alakmása). Érzékletesen mutatja be azt is, hogy az identitáskrízis, az értékvesztés tendenciái – a második világháború utáni kor átalakulóban lévő viszonyai közepette – mindkét szférát erőteljesen áthatják.

A novellák többségében megkülönböztetett jelentőségű a nemzedéki ellentétek ábrázolása. A régi–új, falusi–városi oppozíció rendszerint családon belüli konfliktus formájában tör felszínre. Az apa és a – vele sok tekintetben szembenálló, de tőle érzelmileg elszakadni teljes mértékben sohasem tudó – felnőtt fiú ambivalens kapcsolatáról Szabó kötete különösen sokrétű, részletgazdag képet ad (Nehéz téli nap; Vidéki megállónál). Az író kitüntetett érdeklődéssel fordul az öregek létmódja – és általában az öregség problémája – felé. Mély empátiával mutatja be az idős, elmagányosodó, a változó világban helyüket nem találó falusi embereket, akiknek – társas kapcsolataik beszűkülése mellett – saját fizikai és szellemi hanyatlásukkal is szembe kell nézniük (Torma bácsi; Búzaérő körte; Sirató-dal; Utoljára). A Ne nézz hátra több, személyes hangvételű darabja foglalkozik az írói egzisztencia besorolhatatlanságának problémájával (Tanulmány a törzsvendégről; Legelső ütközetem). A kötet egyik legemlékezetesebb alkotása, az archaikus teremtésmítoszok parafrázisaként is felfogható, szimbolista Isten teremtményei pedig általában az alkotó ember létmódját jellemző „bolondság” apológiáját adja. A par excellence népi író, Szabó István talán ebben a művében távolodik el a leginkább a hatékonyságelvű paraszti (termelői) értékszemlélettől.