Moldova György: Negyven prédikátor

A Negyven prédikátor című kötet témaválasztását és nyelvi megformáltságát tekintve egyaránt jelentősnek számít Moldova György szépirodalmi munkásságában: a szerző kevés történelmi regényeinek egyike; az életmű kiemelkedő darabja. A cselekmény az 1664-es vasvári béke utáni évtizedeket és az ellenreformáció rémtetteit mutatja be egy létező személy, Kocsi Csergő Bálint református prédikátor visszaemlékezésein keresztül. A regény részben a prédikátor emlékirataira, részben fiktív elemekre épül – Moldova hűen és részletesen használta fel Kocsi Csergő magyar fordításban Kősziklán épült ház ostroma címmel megjelentetett emlékiratát (1728, magyarul: 1866), de ahol szükségesnek látta, ott maga formálta-színesítette a prédikátor életútját, sőt meg is toldotta azt jó pár évtizeddel az alkotói szabadság jegyében. Kocsi Csergő Bálint Kocs községben született 1647-ben. Családi háttere nem ismert, egy fennmaradt dokumentumban csak annyit árult el, hogy „apám nem obskurus polgár volt Kócson”. Paraszti múltját, kiskunsági református gyökereit már Moldova „kerekítette” az életrajzhoz. Annyi biztos, hogy diákként Debrecenben, Séllyei István későbbi püspök ajánlásával végezte tanulmányait, majd maga is rektor, azaz tanító lett. Munkája során saját bőrén tapasztalta a jezsuiták és a katolikus nemesek haragját, ellenszenvét – igazi pokoljárása azonban 1674-ben, Pozsonyban kezdődött. I. Lipót Habsburg császár ekkorra már letörte a vasvári béke miatt lázongó magyar főnemesek felkelését, és abszolutista kormányzást vezetett be. A lépés megágyazott a magyar protestantizmus felszámolásának is: a pozsonyi vésztörvényszékeken egyre több református és evangélikus papot, egyházi vezetőt ítéltek el felségárulás és a katolikus szentségek meggyalázásának vádjával. Kocsi Csergő Bálint a legnagyobb ilyen kirakatper szemtanúja és áldozata lett. A főleg jezsuitákból, katolikus püspökökből álló bíróság több mint hétszáz protestáns papot idézett maga elé, 336 tanító és lelkész pedig meg is jelent az ítélőszék előtt, hogy a vádpontokban bebizonyítsa ártatlanságát. Az eljárás célja azonban nem az igazságszolgáltatás, hanem a megfélemlítés, megtörés volt: Moldova hőse részletesen írja le, hogyan küldtek ellenük hamis tanúkat, hogyan törölték a bírók önhatalmúlag a védőbeszédek nekik nem kedvező mondatait. A koncepciós pert tárgyaló egyházi bírák fő- és jószágvesztéssel fenyegették a protestáns papokat, de a megbocsátás ígéretével is kecsegtették őket, így próbáltak minél több embert eltéríteni vallásától. A vádlottak választhattak: életben maradnak, ha felhagynak az igehirdetéssel, vagy ha külföldre (a Habsburg örökös tartományokon túlra) menekülnek, sőt, busásan megjutalmazzák őket, ha felveszik a katolikus hitet, és így folytatják papi munkájukat.

A csendes, ám hite mellett végletekig kitartó Kocsi Csergő egyike lett annak a negyven (más történelmi források szerint negyvenkét) prédikátornak, akiket ténylegesen börtönbe zártak, megkínoztak és halálra ítéltek koholt vádak alapján. Moldova hőse dísztelen, tárgyilagos mondatokban számol be hányattatásairól, az őket érő, idővel egyre durvább bánásmódról: a jezsuiták által lefizetett katonák kínozták, kényszermunkára fogták a rabokat, többen életüket vesztették a bántalmazások közben vagy a fogságban kialakuló betegségek miatt. Az életben maradókat végül kivégzés helyett gályaraboknak adták el – szenvedésüknek csak a holland generális, Michiel de Ruyter közbelépése vetett véget, aki elérte, hogy a nápolyi fennhatóság alá helyezett rab prédikátorokat felszabadítsák. Kocsi Csergő túlélte a hitéért vállalt megpróbáltatásokat, sőt azok formálták igazán személyiségét. Helytállása példaértékű, ugyanakkor felveti a kérdést: mi adja meg az emberi élet mértékét és értékét? Ha a halál veszélyét vállalva is kiállunk hitünk, elhatározásunk mellett, vagy ha kompromisszumokat kötve az életet választjuk? A hetvenes évek közönsége jól érthette, hogy itt nem csak a jezsuiták elnyomásáról van szó: Moldova történelmi kosztümbe öltöztetett üzenete az ötvenes évek Rákosi-terrorjára és az ’56-os forradalom leverésére is vonatkozott. A történet parabolisztikus jellege mellett szól, hogy Moldova későbbi bevallása szerint már 1957-ben tervezgette Kocsi Csergő emlékiratának feldolgozását. Végül az író, aki maga is aktívan részt vett az ’56-os eseményekben, más döntést hozott, mint prédikátor hőse: a Kádár-korszak hol kegyelt, hol támadott, de mindenképpen legitimált írója, riportere lett, forradalmi szerepvállalását pedig megbánta.

A Negyven prédikátor kritikusai egyöntetűen az igényes nyelvezetet, a tudatos szerkesztettséget emelték ki a kötet erényeként. „A napló nyelve finoman archaizált; illúziót kelt, de nem akarja rekonstruálni az eredeti nyelvállapotot, amely az élvezhetőség és az érthetőség rovására menne” (Erdődy). Alexa Károly azt is pozitívumként említette, hogy a szerző alapos forrásfeltárást végzett, minden elérhető dokumentumot elolvasott történelmi regényének hitelesítéséhez. Akadtak ugyanakkor bírálatok is: Hajdu Ráfis Gábor azt vetette a szerző szemére, hogy túlzottan cselekményes, részletező leírásokat ad, és adós marad a lelki tényezők, az eseményekhez vezető háttér megformálásával.

A kötet érdekessége, hogy az író Kocsi Csergő Bálint életét legalább 24-25 évvel megtoldotta, hogy a prédikátor harcolhasson Bottyán János kuruc tábornok seregében, majd már aggastyánként visszatekinthessen erre az elvesztett csatára is. A valós történelmi személy már 1698-ban, vagyis ötvenegy éves korában elhunyt, a regényben azonban hetvenhetedik életévéhez közelít. Szintén (a szerző által is elismert) írói fogás, hogy Moldova György a Kiskunságról „telepíti be” a református családokat a Komárom megyei Kocs községbe – ez ugyanakkor a Negyven prédikátor nyomán közkeletű tévedéssé vált, olyannyira, hogy helytörténeti tanulmányok is tényként kezelték a fiktív állítást.