Petri György: Örökhétfő

Az Örökhétfő az első szamizdatban megjelent magyar verseskötet. Miután Petri korábbi könyveinek kiadója, a Szépirodalmi a leadott száztizenkilenc versből harmincöt kihúzását kérte, és egyértelműen politikai okokból cenzúrázta volna a kéziratot, a szerző úgy döntött, nemet mond a diktátumra. A kötet így az akkoriban létrejött ellenzéki kiadónál, pár száz stencilezett példányban jelent csak meg, könyvesboltokba, könyvtárakba természetesen nem került. Ezután Petri folyóiratokban sem publikálhatott, a legális nyilvánosságba majd az 1989-es Valahol megvan című kötettel tért vissza.

A versek nyíltan, mindenféle kódolás, sorok közötti kikacsintás vagy utalgatás nélkül politizáltak, súlyos tabukat sértettek, bátran provokálták a hatalmat. Ma is nyilvánvaló, hogy például az eleve vakmerő című A kis októberi forradalom 24. évfordulójára miért nem jelenhetett meg az efféle sorokkal: „Két számot mondok: / 56 / 68. / Összeadhatjátok, kivonhatjátok, / megoszthatjátok, megszorozhatjátok. / Csődöt mondott / aljasságotok számtalan tana.” A pályatársak többsége – már aki egyáltalán merte bírálni a hatalmat – inkább gondosan becsomagolta, elrejtette az üzeneteket, megpróbálta kicselezni a cenzúrát, Petri viszont más utat választott, és így nem is igen bízhatott a versek megjelenésében. Amikor a tiltást hivatalosan is kimondták, költészete még inkább felszabadult, és még durvábban, keresetlen, obszcén szavakkal fejezte ki véleményét az elnyomó rendszerről és annak mindennapi hazugságairól, és csak még hangosabban jelezte indulatát a szabadság folytonos csorbítása miatt. Ahogy Esterházy Péter Kis magyar pornográfiáról beszél, úgy mutat rá Petri György is a rendszer politikai perverzióira, nem tűrve a prüdériát a közéleti versekben sem – lásd pl. A kukkoló éji dala címűt. Mindeközben, épp a szamizdat kiadás hatására, Petri versei végérvényesen az ellenzéki szubkultúra kultikus részévé váltak, és ez aztán vissza is hatott e líra alakulására. A kicsit későbbi, híres Brezsnyev-vers (Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére) már ebben a zárt társaságban, ennek a szellemi és kulturális közegnek a támogatásával és támogatására születhetett meg, láthatóan minden külső és belső gátlás nélkül, egy szuverén és kritikus szerző tollából: „Mindenesetre: halott. / Nem veszi elő többé / húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit.” Az egykori marxista költő ekkor már nyíltan antikommunista, és felkészül a retorziókra is: feleségül veszi a versekben csak Mayának szólított barátnőjét, hogy az esetleges börtönbeli láthatások egyszerűbben menjenek majd. 

Bebörtönzésre szerencsére nem került sor, ám a Maya-szerelemből egy újabb emlékezetes verscsokor született – mely egyébként szintén kifejezte egy egész bölcsész generáció érzésvilágát: kudarcos kapcsolatokon, válásokon, a pénztelenséggel küzdve, harmincöt-negyven évesen jön egy új lehetőség, ami otthonossá teheti a hétköznapokat, elviselhetővé a mindennapos küzdelmet. A kötetben megverselt szerelem ugyanakkor már nem kerget tinédzserkori illúziókat, nem lángol olyan forrón, mint az első kapcsolatokban, de épp ezért biztonságosabb, fontosabb, értékesebb: „Van Maya. Van az összestöbbinő.” (Van Maya…) A szentimentális-romantikus, vágyakozó költő közhelyes szerepét ezzel az ironikus, de az adott kapcsolati helyzetet érteni és elemezni igyekvő nézőponttal váltja ki Petri. Ebben a kontextusban a házasság például nem valamiféle mitikus, sorsszerű esemény, nem ajándék, pláne nem csoda, hanem praktikus döntés eredménye, ami a rutint hozza maga után: „Ablakot pucol, gépel, vagy a körmét / a lábujján. Fürdik az Örök Téma.” A múzsa épp úgy él, tesz-vesz, okoz örömöt vagy bosszúságot, mint bárki más, őt múzsának vagy Örök Témának hinni a költő számára is megmosolyogtató anakronizmus lenne. Ezek a nem hagyományos szerelmes versek arra is jó példák, hogy az ellenkultúrából született költészet formai, kifejezésbeli és tartalmi újdonságokat is hozhat, a politikai vonatkozásokon messze túl. Petri költészete kerüli a hagyományos líraiságot, az emelkedett hangnemet, a poétikus hanghordozást, a szép képeket és a csengő rímeket, nem az élet nagy és drámai eseményeit keresi, inkább egy átlagos, középkorú értelmiségi problémáiról beszél, olyanokról is, mint a házasságtörés vagy a válás, és mindezt egy hétköznapihoz hasonlító, ezért nagyon jól érthető versnyelven. Ebben a kötetben szerepel a botránykővé lett Apokrif c. vers is, mely a féltékenység és ebben a társnak való kiszolgáltatottság egyetemes élményét mutatja meg, hiszen ezt a szentek és a kültelki alkoholista prolik ugyanúgy elszenvedhetik. A verskezdet, a „Zakatol a szent család.” sokakban azonnali elutasítást szül, sokan érzik úgy, hogy az imént még örvendezve fogadott költői szabadság itt tabut sért – de a blaszfémia révén azt demonstrálja a költő, hogy a művészetben semmilyen határt nem fogad el; sem a kommunista hatalom által, sem az egyház által szabottat. És talán még azt is, hogy van valami szentség a megcsalt, vigaszt a sarki kocsmában kereső férj szenvedésében is. Vegyük észre: az efféle profán szenvedésekről a költészet Petri előtt csak nagyon ritkán beszélt. Ő megtette, és nem is csak ebben a versben. Ezért mondhatjuk: a kudarcoknak, a frusztrációnak aligha akadt nagyobb költője.