Baránszky László: Összegyűjtött versek

Baránszky László (édesapja a neves esszéista, irodalomtörténész Baránszky Jób László) az ELTÉ-n 1954-ben szerzett művészettörténészi diplomával mindössze két évet tölt el a budapesti Műcsarnokban művészettörténész-muzeológusként: a forradalom leverését követően, 1956 őszén elhagyja az országot. Emigrációjának legfontosabb helyszíne Amerika lesz, elsősorban New York, ahol tanul, majd tanít is, de képezi magát Firenzében, s oktat az USA több egyetemén. Bár kamaszkorától ír verset, első kötete csak 1979-ben jelenik meg Párizsban Két világ között címmel. További verseskönyvei már itthon látnak napvilágot. (Zarándoklat, 1987; Menetközben, 1991; Kosztolányi húga, 1998) 1995-ben hazatér Magyarországra.

Az Összegyáűjtött versek című kötetbe Baránszky korai művei (leginkább e poézis jellegzetes vonásait már a címében is kifejező első könyv versei) közül erős szelekcióval válogatott a könyv szerkesztője és az utószó írója, András Sándor; követve a költő általános szerkesztési elvét, amely szerint minden előző kötetéből számos verset átemelt a későbbi könyvekbe. András Sándor pedig a legutolsó megjelenéseket tekintette érvényesnek. A gyűjteményes kötet ily módon nem minden tekintetben tükrözi az életmű kronologikus alakulását. Azonban nyomon követhetően jelzi az emlékezés és a tapasztalás, az elhagyott haza és a megismerendő új, a „két világ” közötti létezés egymásba folyó, egymásra épülő költői élményeit. „A budapesti, tihanyi és New York-i utcák, tájak és emberek hétköznapi világát” (András Sándor), s annak az „új identitástudatnak a kialakulását”, amely az „önkéntes száműzöttből” „amerikai” polgárrá tehette Baránszkyt (Pomogáts Béla).

Vas István az 1969-es Új égtájak című, az emigrációs irodalmat bemutató antológia kapcsán ír arról az alkotáslélektani dilemmáról, hogy miképpen lehet az „új égtájat”, az idegen népet, az „idegen fél világot” versbe foglalni „honi nyelven”. A kérdés hangsúlyosan merül fel Baránszky László poétikáját vizsgálva, mert lírájának meghatározó tematikai-nyelvi sajátosságáról van szó. A tihanyi, az óbudai, az otthoni-itthoni élet emlékmozaikjai, töredékei, a leíró pillanatfelvételek, a fotografikus táj- és városrajzok, az emlékezés folytonos, sajgó lélekállapota tematikai állandóként van jelen a költészetében. Miközben egyre inkább tárgyiasul a nyelv, s válik stílusjeggyé a poétikai szándék: „men / nél személyesebb a dolog annál személytelenebb / a szöveg és bonyolultabb” (Baránszky László: epistola t. z.). A költő jár-kél a kitárulkozás és a rejtőzködés személyes névmásainak, ragjainak sűrűjében; küzd az emigrációs életkezdés vizuális tapasztalatainak verssé fogalmazásával; mintha próbálná megrajzolni, leírni, térképre helyezni, tehát birtokba venni az új hazát, s az emlékek keresik a helyüket ezen az új kartográfián (reggel; kaliforniai enigmák). A költő amerikai élete is otthoni emlékekkel zsúfolt: szellemi társak, költők, alkotók nevei bukkannak fel, Nagy László, Pilinszky, Schéner Mihály, Vas István, Kosztolányi, Jékely, Szabó Lőrinc, Latinovits Zoltán, Kondor Béla alakja-szellemképe tűnik fel a nem egyszer érzékletesen elégikus sorok között. Másutt egy hajdani teniszmeccs, a csopaki borozás (szöveg) érzelmekkel dúsan átszőtt, nagy poétikai hatásfokú mikro-rajza villan ki az ironikus, vagy épp metszően tárgyilagos, néhány tollvonásnyi önportrék (múzeumi; pillanatfelvétel), a merengő-kesernyés helyzetdalok közül (song; anti-alba). A költő „kettős szűrőn” át figyeli s látja a világot: a „párhuzamos tájkép épülő bomló filmkockái” (útrahívás), illetve Budapest, a Second Avenue, tengeri bagatell-ek és „tihany: néhány kő " közt. S ez a „párhuzamos” élményvilág megteremti a maga sajátságos lírapoétikai alakzatait is. Baránszky korai költészete is az avantgárd kötetlen, mozaikos, asszociációkból építkező beszédmódját mutatja: de talán a Vas István által említett lét- és poétikai helyzettől sem független a nyelvi lehetőségek (inkább egyéni módozatok) közötti egyre szabadabb választása, lényegében a magyar nyelv szabályainak egyre feltűnőbb lebontása. De a tört nyelvi szerkezetek, a kifacsart szóalakok, a karcos, döcögő versbeszéd, az eltűnő ékezetek, az elválasztások hibái, az angol-magyar keverékszövegek, a gépbe írt mondatok javítatlanságának látszata, a „bonyolult” életsors bonyolult alaki megjelenítése, a bravúros nyelvi játékosság olykor túlhevített formái mögött mintha ott rejlenének – a mindennapi élet két/többnyelvűségével szemben – az egy nyelven megszülető poézis verbális buktatói is.

Baránszky László kivételes klasszikus műveltsége, formakultúrája szinte védjegyként határozza meg e líra másik jellegzetességét: az irodalmi, művészeti, vallástörténeti hivatkozások, utalások, szövegátvételek gyakoriságát, a kulturális élmények sűrű verstematikai jelenlétét. Kiemelkedő példája ennek a Zarándoklat című kötet azonos című ciklusa. A Határ Győzőnek ajánlott vers akár egy új-apokrif evangéliumnak, egy új Könyvnek, Golgota-elbeszélésnek is tekinthető. Kétezer év távlatából, az idő felszabdalt keretei között, szabad asszociációs értelmezések, epikus kitérők rengetegéből, a profán és a szakrális egymásba öltésével sugallja a krisztusi kereszthalál lesújtó konklúzióját: nem volt, s nem jósolható olyan kor, mely értette és megérdemelte, értené és megérdemelné, ne önnön igazolására használná a „Fiú” áldozathozatalának rendkívüliségét. A két égtáj, két haza emlékképei, a kettős irányú emlékezés poétikai aktusa, azaz e líra legfontosabb „objektív” eleme, tárgya, a két egzisztenciális támpontot, a New Yorkot és Dunakeszit összekötő emlékáradat legteljesebben az utolsó verseskönyv, a Kosztolányi húga egyetlen, központozás nélküli hosszúversében, oratorikus epico-lírai alkotásában jelenik meg. A személyesség ritka, ellágyult pillanatai mellett is személytelenül és bonyolultan, az egymásra torlódó képek sodrásában „semmi nosztalgia semmi erőltetett emlékezés”, nincs tartva „ritmus és mérték”. A „törmelékekből” (Pomogáts Béla), az életmű kiemelkedő poétikai teljesítményeként, az olvasó számára követhető, különleges esztétikai élményt kínáló, összefoglaló érvényű önéletrajzi elbeszélés születik.