Füst Milán: Összes versei

Füst Milán nem írt sok verset. Első két verseskötete (Változtatnod nem lehet, 1914; Az elmúlás kórusa, 1921) után a harmadik már a Válogatott versek címet viselte (1932), ezt követte az új szövegeket közlő Szellemek utcája (1948), hetvenéves korában, 1958-ban pedig megjelentek Összes versei (a Kis regények két kötetével, a Hábi-Szádi küzdelmeinek könyvével, a Konstantin úrfi fiatalsága és a Zsiráfkönyv c. elbeszélésgyűjteményekkel, valamint A feleségem története francia fordításával egy évben[!]). 1959-ben publikált utoljára verset. „Füst életművében a legtöbb elkészült mű sorsa kétféle lehetett: vagy átírta, vagy megtagadta” – írja Szilágyi Judit. Versei legnagyobb részével az előbbi történt: a szerző mindegyik megjelenéskor változtatott szövegükön; a módosítások pedig sok esetben nem variánsokat, hanem külön műként számon tartható költeményeket eredményeztek. Ezért az a – filológiai szempontból szinte egyedülálló – helyzet állt elő, hogy a Füst halála után megjelent vers-összkiadások (a fontosabbak: 1969, 1979, 1988, 1997, 2007) mindegyike más textológiai gyakorlatot választott. A szövegeket legtöbbször ugyan Füst eredeti – 1934 óta lényegében változatlan – ciklusbeosztását (Újak, Régiek, Kísérletek, Két fordítás, Átköltések, Bírálatok Füst Milán műveiről) követve, de így-úgy jegyzetelve, esetenként más sorrendben közölték. Máskor az Elhagyott versek-ciklust vagy az Aggok a lakodalmon c. verses tragédiát is beillesztették, a szövegekhez függelékeket csatoltak – és így tovább – a szerkesztők. A verskorpusz határai, vagyis hogy pontosan mely szövegeket tekintjük Füst költői életműve részeinek, máig sem láthatók, a nagyszámú változat között, az időrendben és kötetkompozíciókban pedig a kritikai kiadásnak kell majd rendet tennie.

Annak ellenére, hogy – kortársai közül alighanem egyedüliként – Füst mindhárom műnemben (s más műfajokban is) igen jelentős és maradandó alkotásokat hozott létre, és hogy az utóbbi évtizedekben prózája és drámái sokkal inkább a figyelem és az értelmezések homlokterébe kerültek, nagyon sokáig elsősorban – olykor kizárólag – költőként tartották számon. (Például amíg életműve része volt a középiskolai irodalmi tantervnek, a tankönyvekben csak verseivel szerepelt.) Verseinek korszerű értelmezését nem segíti a szerzői figurára az évtizedek során rárakódott, jórészt Füsttől eredő és folyton tovagörgetett mítosz- és legendaréteg. Az 1980-as évekig kellett várni, hogy ezeket a motívumokat az életrajzi és kultusztörténeti kutatások körébe utalva maguk a szövegek legyenek faggathatók. Bori Imre ugyan már 1971-ben megjelentette Füstről és Kassákról szóló könyvét, ám az – a politikai körülményektől nem függetlenül – széles körű hatást nem fejthetett ki, jó ideig csak elutasítással találkozott. Bori meggyőző koncepciója szerint Füst költői életműve és pre-egzisztencialista létfelfogása az avantgárd áramlatai, elsősorban az expresszionizmus és a szürrealizmus poétikái felől érthető meg legjobban, és irodalomtörténetileg azokban helyezhető el. Az 1980-as években Kis Pintér Imre és Angyalosi Gergely történeti, poétikai és filozófiai eszköztárat egyszerre mozgósító, invenciózus verselemzései voltak képesek kimozdítani a Füst Milán-képet a kultikus megközelítésekből, az 1990-es évek óta pedig Schein Gábor – 2017-ben monográfiában összegzett – kutatásai váltak a Füst-filológia meghatározóivá.

A költői életmű szigorú egységet mutat: a versbeli dikció és poétikai eljárások az évtizedes különbségek ellenére is csaknem változatlannak tűnnek. Füst verseinek – ahogy prózai írásai jelentős részének is – legalapvetőbb modalitása a groteszk. Nemcsak gyakori karnevalisztikus képeire vonatkozik ez, hanem a versekben megszólaló beszélő mindenkori perspektívájára is. Hol paródiát, hol sírfeliratot idézve, hol valamely maszkot véve föl, vagy antik (görög/bibliai) műfajt, műformát, alakzatot forgácsolva szét – de a lét tragikumának érzékítése mellett –, a keserű groteszk képében felsejlik a dolgok olykor fantasztikumba hajló fonákja. Az angyalokról például így beszél az egyik vers: „S mint a kiskutyák, úgy hunyászkodnak meg előttük a Nap meg a Hold / S mint a pulykák, kurrogva reppennek fel előttük a csillagok is” (A jelenés). Másutt „pártfogójához” szól így: „Használd homlokomat zsámolyodúl, tobzódj a királyi díszen / S ne félj, nem töröd el reszkető, ájuldozó, érzékenyke szívem / Nemes porcellánját!” (Óda pártfogómhoz!)

Ami patetikusnak látszik, valójában gúnyos; ami emelkedettnek, valójában alantas; ami tragikusnak, valójában nevetséges – és fordítva. A versek beszélője általában nem körülhatárolható, nem önazonos, hanem saját pozícióját is az irónia alakzatával elbizonytalanító én („Mire rám mutatnál: nem vagyok.” [Este van]). Emiatt a kijelentések sosem stabilizálhatók („Igy lesz-e, mondd? – Felelj rá, hogyha tudsz.” [Este van]). Egyszerre viszik színre például a (tágan értett) hagyomány aktualitását és vonják meg annak minden érvényességét, vagy épp nemlétező mitológiai hagyomány kommentárjának, újraírásának mutatják magukat. Ez az állandó kettősség, ez a fenntartott feszültség Füst költészetének azon általános jellemzője, ami miatt a versek mind az avantgárd, mind az egzisztencializmus, mind pedig a magyar irodalmi modernség paradigmái felől – vagy ezekhez képest – hitelesen értelmezhetők. És pontosan ez a kettősség az – ma már látszik –, ami Füst poétikájából a legnagyobb hatást fejtette ki, ha ugyan csak búvópatakszerűen is, a későmodern, posztmodern és posztmodern utáni magyar költészetre.