Zalán Tibor: Papírváros I. kimerülve

Páratlan, az elmúlt évtizedek magyar prózairodalmában valószínűleg egyedülálló a költő Zalán Tibor Papírváros c. (egy lassúdad regény alcímű) írói vállalkozása, amely az egyébként is sokműfajú életműből egyre nagyobb teret szakít ki magának. Az ötkötetesre tervezett regényfolyam első könyve – az alcímet a „kimerülve” szóval kiegészítő – 1998-ban jelent meg, míg jelenleg a 2020-ban kiadott negyedik, „szétszaggatva” alcímű kötetnél tart. Mindegyik opus előtt ugyanaz a byroni és Thomas Mann-i mottó olvasható, s az alcímet továbbíró szavak a Tonio Krögerből valók: „…rideg és mesterkélt elragadtatásokban kimerülve, eltévedve, letarolva, szétszaggatva, betegen – és zokogott a bánattól és a honvágytól.” A byroni angol nyelvű mondat („The tree of knowledge has been pluck’d−all’s know.”) a már megszerzett, betakarított tudás újrahasznosítására, illetve a továbbiak megszerzésének szükségtelenségére, az élet befejezhetőségére utal, ami főként az első regény létállapotát fejezi ki, amikor a hős úgy dönt, a halálba issza magát. A Thomas Mann-i idézet pedig a művészlét életlehetetlenségét hivatott megragadni, amely az építész – és egyéb művészi tehetségekkel is megvert, sok önéletrajzi vonással megalkotott, de nem alteregószerű – főhőst is sújtja, aki az első könyvben az élettől kimerülve készül a halálba. A regények, amint azt Alexa Károly példák sorával bizonyítja, a korábbi verseskötetek számtalan motívumával és eszközével élnek, az első kötet közvetlenül a Fénykorlátozás (1996), a második a Lassú halált játszik (2000) kötetekkel párhuzamosan készült, így a regényvilágok és versvilágok között mind világszemléletben, mind megformáltságban megfigyelhető számtalan egyezés. Ezek közül a legfontosabb és legjellemzőbb az a kettősség, mely a le- és felépülésnek, kiüresedésnek és gazdagodásnak, roncsolódásnak és építkezésnek grammatikai-stiláris érzékeltetésére irányul.

Nemcsak saját költői világából építkezik azonban Zalán, és nem is csak számtalan korábbi és kortárs alkotó műveivel folytat intertextuális játékot, de már az első regény szövegvilágának kimunkálásakor megkísérli az előző másfél-két évszázad irodalma szinte teljes eszköztárának integrálását (bekebelezését), az avantgárd radikalizmusától a modernitás konzervativizmusán át a posztmodern szövegköziségig, miközben a kimozdítás és felfüggesztés gyakorlatával ennek az eszköztárnak a végsőkig vitelét (kimerítését) is megvalósítja. Vilcsek Béla veszi számba, hogy a Papírvárosban a legkülönfélébb műnemi-műfaji, nyelvi-nyelvtani, vizuális-tipográfiai formák sorakoznak a verstől, szabadverstől a dialógus- és forgatókönyvrészleten át a novelláig és rövidtörténetig, az objektív-tárgyias leírástól a szubjektív vallomásosságon át a szabad asszociációs tudatáramoltatásig, a levél- és naplóformától a beszámolón és útleíráson át a jegyzőkönyvig és kérdőívig, jobbra-balra-középre igazítva, különböző betűtípussal és -mérettel, piktogrammal kísérve, vagy anélkül. Az így létrejövő eredeti és szuverén regényforma különlegessége még a három-négy oldalas hosszú mondatokból álló építkezés.

A cselekmény a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején játszódik, extenzív módon, epikus szélességgel formálódik. A társadalomból önmagát szándékosan kirekesztő és önkéntes „lassú halálra” kényszerítő, múltjára visszatekintő főhős életrajzi történetei egy jellegzetes kelet-közép-európai értelmiségi sorsot körvonalaznak, de az építész katonasági – felismerhetően szegedi – és szovjetunióbeli egyetemi élményei kemény, emberpróbáló helyzeteket sorjáztatnak. A történet lineáris építkezését azonban mindegyre közbevetések, kitérők szakítják meg, az elbeszélő hol egyes szám első, hol harmadik személyben szólal meg, s a gomolygó életrajzi és művelődési emlékek közül hol szigorú figyelemmel, hol az alkoholos szerep hagymázas tudatállapotának megfelelően válogat. Így a múltbeli megtörténéseknek a motivációja és a valóságossága is minduntalan kétségessé válik. Ennek ellenére, illetve ezzel együtt a regény korrajz tekintetében is figyelemre méltó. A rendszerváltás előtti évtizedek kilátástalanságát, az értelmiségi lét zsákutcás voltát kevesen ábrázolták a magyar irodalomban ilyen érzékletesen és emlékezetesen. A felvonultatott kocsmai figurák és életképek, a lecsúszott értelmiségiek, az italfüggőség motivációs tényezői, a detoxikáló mikrotársadalma hiteles szociológiai látlelet nyújt a korról.

A főhős élete során számos alkalommal kénytelen szembesülni az emberi-politikai akarat túlkorlátozó, jogfosztó megnyilvánulásaival, megpróbálkoznak besúgói beszervezésével is, zsarolják, megfigyelik, lehallgatják. A társadalmi mellett a személyes életszféráiban is megaláztatásokat, megcsalatásokat, veszteségeket kell elszenvednie, s a befelé táguló magány teszi mind teljesebbé perspektívavesztését, létundorát. Számára sokáig az egyetlen lehetőség a megváltásra a szerelem lehetne, így a nemiség témája folyamatosan jelen van életében. A másik életébe való behatolás kínálja fel a végtelennel való érintkezés lehetőségét. A szétesőfélben lévő személyiség azonban hiába reméli a társtól önmaga összetartását, a kimerült lélek átszivárog a másikba s az hamarosan a magány, az árvaság, a semmi újabb territóriumává válik – írja Zalán monográfusa, Juhász Attila. A regény nyelvi attraktivitása, felszabadultsága mindenesetre az erotika és a pornográfia határterületeit merészen feltérképező elbeszélésmódban is tetten érhető. Alexa Károly szerint Zalán regényének a legmegrendítőbb felismerése, a 20. század démoni történelmi idejéhez leginkább kötődő üzenete az, hogy hiába akarunk kivonulni a világból, a világ nem óhajt kivonulni belőlünk. Hiába vagyunk készek – előzékenyen – kimenetelni-kitántorogni a magunk létéből, egyszemélyes biológiai és transzcendens valóságunkból, a társadalom résen van, s megakadályoz még az önpusztításban is.