Majtényi Mihály: Remények batárján

A Remények batárján jubileumi novelláskötet, az író hetvenedik születésnapjára jelent meg Major Nándor válogatásában és előszavával. A harmincnyolc novellát tartalmazó kötet címadó szövege A remények batárján, az életmű egyik legismertebb, legjelentősebb, utótörténetét tekintve is a legnagyobb hatású szövege. Az irodalomtörténeti recepció két elhatárolódó novellaírói korszakot különböztet meg Majtényi Mihály életművében. Az első a múlt század húszas éveiben kibontakozó expresszionisztikus/látomásos prózáinak keletkezési idejét jelenti, amelynek lezárultát, és az időszakra jellemző narratív beszédmódok háttérbe szorulását Szenteleky Kornél "helyi színek" elméletének megjelenése idézi elő (Bori). A második korszak a negyvenes évek végétől – elvileg – az író haláláig (1974) tart, de alkotói szempontból és kritikai mércék szerint is lezárul a hatvanas évek közepe táján. A szocialista kritika és recepció a húszas évek látomásos prózáját a második világháború után keletkezett, főleg tárcanovellákat eredményező teljesítmény mögé sorolja, olyan szinten érvényesítve ideológiai szempontokat, hogy az opusról íródott mindmáig egyetlen monográfia (Juhász) értelmezői stratégiái mára teljes mértékben elavulttá váltak, nem jelentenek hivatkozási alapot. A két világháború közötti expresszionista Majtényi-szövegek kritikai rehabilitációját a kilencvenes években megjelenő narratívakutatások, illetve a következő évtized irodalomtörténeti diskurzusai hozták meg (Thomka, Hózsa).

A Remények batárján című novellaválogatás szerkesztője és az előszó írója – feltehetőleg – ezekre az ideológiai erővonalakra és -hatásokra utal, amikor ajánlásában – amellett, hogy a válogatás öt évtizedet átívelő időkeretére mutat rá – Majtényi Mihály novellisztikájának addig háttérbe szorított sajátosságairól is beszél. És valóban, a Remények batárján-ban megjelennek a húszas évek – műfaji szempontból a novella rövidtörténetnek megfelelő változatát képviselő – prózái is, például a Kurtgartenstrasse 41 című szöveg. Műfajmonográfiájában Hózsa Éva pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a Majtényi-novellisztikának vannak olyan emblematikus darabjai, amelyeket életművének teljes lefutása alatt számon tartottak az antologizáló törekvések. Ilyen szöveg A dunai hajós, amely már a Szenteleky Kornél szerkesztésében 1933-ban napvilágot látott az Ákácok alatt című antológiában is szerepel, vagy a Különös ajándék, amelyből 1957-ben filmet készítettek, illetőleg az 1975-ben Bori Imre, Juhász Géza és Szeli István szerkesztette vajdasági magyar novellaantológia címadó darabja lett, s végül a jubileumi kötetbe is beválogatja Major Nándor. A remények batárján című novellája 1955-ben látott napvilágot a Híd folyóiratban. A recepció (Piszár) által többször elbeszélésnek nevezett, de inkább a novella műfaji karakterisztikáit érvényesítő szöveg átörökíti a korai Majtényi-novellák látomásszerűségének egyes elemeit. Ilyen maga a batár és kocsisának mint az elmúlt időben megjelenő, ebből az időből előlépő, s az elbeszélt történetben is folytonosan időjelölő szerepben feltűnő képe (az órával nem rendelkezők például a falu és a vasútállomás között mozgó kocsi térbeli elhelyezkedése révén mérik az időt; ha a kettő ötvenes vonathoz tart, akkor a Vasút utca sarkán pontosan fél háromkor jelenik meg). A legexpresszívebb jelenetkép viszont az, ahogy a falut takaró sötétségből előtűnik előbb a batár lámpásának imbolygó fénye, majd az utasokkal és bőröndjeikkel megrakott alkotmány, amelynek látványára az állomás kivilágítatlan, falura néző oldalán álldogálva vár nap mint nap a bakter. Meghökkenve fogjuk fel a jelenet értelmét, hiszen az epizód elbeszélésének várható kimenete az lenne, hogy a bakter a közelgő vonat fényeit lesi a sötétségben. De nem.

Az emlékező narrátor által közvetített történet a Szenteleky-féle irodalomszemlélet, a couleur locale sajátosságait is érvényesíti, hiszen az elbeszélés központi motívumává váló batár és a vele összefüggő jelenségek bácskai környezetben jelennek meg, a tespedtség, a por, a sár, a kilátástalanság és a mozdulatlan idő világában. Innen szeretnének kilépni, mi több, menekülni Márton bácsi utasai, akik a társadalmi felemelkedés egyetlen módját a városi élet lehetőségeiben (tanulás, házasságkötés, üzlet etc.) látják. Ekképp az utasok reményei és a beteljesülésük felé vezető (vas)út között Márton bácsi batárja az összekötő kapocs. Ezáltal válik sorsszimbólummá, hiszen a kocsis nemcsak az utasok csomagjait, hanem velük együtt, átvitt értelemben a reményeiket és a vágyaikat is felpakolja. Ezzel a jelentéssel szemben jelenik meg a helység másik fogata, az „előfogat”, amelyen nem a szerencséjüket keresők, hanem a megállapodott, tehetős emberek utaznak. Márton, a batár tulajdonosa e kontextusban nemcsak egy egyszerű kocsis, hanem valamiféle, a végzet ítélőszékén álló bíró alakját is betölti. Ha váratlanul megjelenik egy háznál, rosszat, tragédiát jelent, mellé ülni a bakra városba induló diákként a felnőtté válás pillanatát szimbolizálja. Ugyanakkor őt sóvárogják a városi diákokat ünnepekre hazaváró édesanyák is. De leginkább azért válik végzetszerű jelenséggé, mert nemcsak, hogy ismeri minden, a kocsiján utazó sorsát, de a visszatérők felett is ő mond, kimondatlanul is, ítéletet. Többnyire elmarasztalót: nem állták meg helyüket az életben. Az elbeszélés aktuális idejében már nem él, ezért végérvényesen megpecsételődik a narrátor sorsa. Nem találta meg a szerencséjét a városban, a visszavánszorgók közé került: a remények kocsisa nem él, batárját elégették. Már nem utazik sehova.

A batár az egyik legmeghatározóbb irodalmi eredetű vajdasági sorsszimbólummá vált. Hozzá foghatóan szimbolikus jelentést talán csak a boncolóasztal (Csáth Géza, Kontra Ferenc prózájából) hordoz. A batárt mint a térségből való elmenekülés, távozás jelképét Juhász Erzsébet azonos című, a Majtényi-szöveggel párbeszédet folytató esszénovellája vitte tovább a kilencvenes évek prózairodalmában. Valamin távolabbi rokonságot mutat vele Végel László fiákerese a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje regényből.