Peéry Rezső: Requiem egy országrészért

Peéry Rezső az 1956 utáni magyar emigráció egyik jelentős, köztiszteletben álló esszéírója, publicistája volt. A háromnyelvű és -kultúrájú, német–magyar–szlovák Pozsonyban született elsőgenerációs polgárcsaládban, s ez a nemzeti sokszínűség jellemezte felmenőit is, akik között németek, magyarok, szlovákok egyaránt voltak. Azon csehszlovákiai magyar fiatalok képviselője, akik már az újonnan létrejött Csehszlovák Köztársaságban nőttek fel és kezdték pályájukat. Mint számos társát, őt is a cserkészmozgalom, és a baloldali Sarló indította, melytől később eltávolodott, s főként 1934-től széles látókörű, éles szemű kritikái, nagy ívű tanulmányai, impulzív esszéi tették ismertté. A második világháború alatt a hitleri segédlettel önállósult Szlovákiában háború- és fasizmusellenes publicisztikájával tűnt ki, majd 1945–1948 között egyike azoknak, akik a leghatározottabban léptek fel – előbb Pozsonyban, majd Budapesten – a csehszlovákiai magyarság jogfosztottsága és üldöztetése ellen. Rákosiék hatalomra kerülése után belső emigrációba vonult, majd a soproni Berzsenyi Dániel Gimnázium igazgatójaként főszerepet vállalt az 1956-os helyi eseményekben. A forradalom bukása után Ausztriába menekült; később az NSZK-ban, Stuttgartban telepedett le. Újból írni kezdett, és sűrűn publikálta tanulmányait, esszéit, cikkeit a legfontosabb nyugati magyar lapokban. Ám ahhoz, hogy ezeket kötet(ek)ben is megjelentesse, csak élete végén jutott el (korábban csupán két vékony füzete látott napvilágot). Ezért is előzte meg nagy várakozás a Requiem egy országrészért megjelenését 1975-ben, melyet 1985-ben annak második kiadása is követett, míg írásai Magyarországon és Szlovákiában csak a rendszerváltás után kaphattak zöld utat.

A kis kötet – melynek „regényesen izgalmas” fejezeteit az író „mindenfajta nosztalgia nélküli”, a „történelem józan, reális fejlődésének irányát fölismerő” tájékozódása jellemzi (Pomogáts Béla) – elsősorban nagyfokú megkomponáltságával tűnik ki; heroikus kísérlet az elmúlt idő rekonstruálására, a bentté lett kint visszahelyezésére a konkrét térbe és időbe. Nyelvében egyként érvényesül az urbanitás és a rusztikum, a polgári, illetve a népi tárgyi-tapasztalati világ és műveltség otthonos, meghitt ismerete. Különösen érzékletes, filmszerű táj- és környezetleírásai ragadnak magukkal, tobzódik a nyelv adta lehetőségekben, szövegei alapján szinte rekonstruálni lehet az egyszeri, nem ismételhető látványt. Proustot, illetve módszerét idézve egy helyütt emlékezés és képzettársítás egybekapcsolásáról beszél, mely neki is elsődleges írói módszerévé, stíluseszközévé lesz. Műfajilag két irányból közelít tárgyához. Az Utószó két szlovenszkói évtizedhez 1918–1938 a hazavesztés és az új országban való berendezkedés nagylélegzetű, részletező, egyszerre tárgy- és önelemző éntörténete, míg az Örvényben és a Végjáték Szlovákiában ciklus – hozzáolvasva a Három ember, A halfarkú ország végnapjai és a Pista bátyám és a nemzetiségi kérdés című jegyzeteit, emlékezéseit – impresszionisztikus pillanatfelvételeivel, portré-, helyzet- és környezetfestő gyorsjelentéseivel tudósít élete meghatározó első harmincöt évéről, annak történeti kereteiről és emberi környezetéről.

Elmondható, hogy igazából ez a könyv tette Peéryt – hatvanöt éves korára! – íróvá, szentesítette addig is mindenki által elismert íróságát. S noha könyve csupán levélküldeményként, ismerősei által juthatott el Magyarországra és Csehszlovákiába, illegálisan mégis közkézen forgott, és elárasztották hazai és emigrációbeli, illetve erdélyi írótársai – Illyés Gyula, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Borsody István, Borbándi Gyula, Szalatnai Rezső, Gáll Ernő, Méliusz József, Ferdinandy György, Sztáray Zoltán és mások – elismerő levelei. Cs. Szabó László főként Peéry mértéktartását és arányérzékét, Illyés Gyula és Szabó Zoltán pedig a Requiem egy országrészért dokumentumjellegét dicsérte. Ez utóbbi később mintegy hatvan oldalas, máig kiadatlan tanulmányt szentelt neki, melyben a száműzött Wesselényi Miklóséval vetette össze Peéry stuttgarti magányát, éles szemmel tételezve a kettőjük, illetve: századuk közti különbséget: míg a zsibói gróf, a 19. század embere Szózatában még jövőről beszélt, a 20. század egykori pozsonyi polgára már múltról, azaz míg „a Szózat riasztás, a Requiem emlékbeszéd”, melyet egyenesen remekműnek nevez. Olyan „nagy írói teljesítménynek”, „egyedülálló prózai műnek”, „mestermunkának”, „az utolsó negyedszázad legjobb haza-könyvének”, amilyenre – külön kiemelve „Az irónia felső fokának akadály mentes párosodását a szelíd elnézés felsőfokával” – „akarati elhatározás senkit se tudna képesíteni”. Peéry könyve – írja – „nélkülözhetetlen segédkönyv és eligazító kalauz lehetne olyan egyetemen, ahol olyasmit is tanítanak, ami közösségtudománynak mondható, és ebben tantárgy az a haza, amiről politikusok, valamint ideológusok mindenkor céljaiknak, illetve érdekeiknek megfelelően szoktak hazudozni”.

A Requiem egy országrészért, mely kétségtelenül az életmű csúcsteljesítménye, kiválóan alkalmas a kisebbségi (szlovákiai magyar) sors és lélek tanulmányozására, de – a kassai polgár, Márai Sándor pozsonyi szellemi rokonaként – alapvető tételekkel gazdagítja a polgárrá válás folyamatáról, a polgár-lét jellegzetességeiről és felelősségéről, valamint a közép-európai népek együttélésének ismertető jegyeiről szóló irodalmat is. Mely tekintetben a Requiem egy országrészért másokétól jól elkülönülő, egyénített beszédmódjával (is) a Nyugat legjobb esszéíró hagyományait viszi és a magyar emlékirat-irodalom legszebb lapjait írja tovább.