Kassák Lajos: Szénaboglya

Kassák előtt az 1949-es kommunista hatalomátvétel után bezárultak a közlés fórumai. Csak 1954-ben, az átmeneti „olvadás” idején jelentek meg folyóiratban újabb művei. De Nagy Imre háttérbe szorulása, a politikai visszarendeződés után újra publikációs tilalom sújtja, folyamatban lévő kötetkiadásait leállítják. Ekkor kezd el naplót írni, némileg pótcselekvésképpen: „ha nem énekelhet a költő, legalább dörmögjön benne az író”. Másrészt arról is tudósít feljegyzéseiben: „Már régen, évek óta készülődöm a naplóíráshoz”. A műfaj kipróbálása logikusan következik az életmű jellegéből: „Maga a műfaj igen közel van az íróhoz, oeuvre-jében mindig is jellegadóan rögződtek az életrajzi mozzanatok, az életmű gerincét alkotta az önéletírás, a közelmúlt megidézése, a különböző élmények és események szinkrónban történő feldolgozása” (Aczél). A Szénaboglya címen egybegyűjtött naplóbejegyzések egyik utolsó prózai vállalkozása. Főleg 1955-höz kötődik, de van jó húszoldalnyi 1956-os része, sőt néhány oldal 1964-ből is. Tudható, hogy a szerző 1956-ban legalábbis novemberig írt naplót, de csak a februári rész van meg, ez került a kötetbe is. Ahogy a sajtó alá rendező írja az utószóban: „Valószínű, hogy az 1956-ból fönnmaradt kéziratlapok csak egy részét alkotják a napló számára ekkor készített szövegeknek. Hogy a hiányzó részek hová lettek, s hogy az oly izgalmasnak ígérkező harmadik könyv miért nem készült el, arra egyelőre nem tudunk megnyugtató választ adni.” (Aczél) A kéziratból megállapítható, hogy Kassák a napi feljegyzéseket utólag rendezte, javítgatta. Végül két teljes és egy megkezdett egységbe (saját szavával: „könyvbe”) rendezte azokat. Egyes részei megjelentek 1956-ban, a Csillag c. folyóiratban, majd különböző lapokban a hatvanas évek közepétől. Az Alföld közölte a nyolcvanas évek közepén – némi kihagyással – a rendelkezésre álló művet. Kassák a naplóba beemelte néhány értekezését, kritikáját, valamint feleségéhez írt leveleit és néhány, akkoriban keletkezett versét.

A Szénaboglya jól érzékelteti a forradalom előtti korszak bizonytalan, fenyegetett légkörét. A szerző figyeli, kommentálja a közélet híreit, úgy érzi, a szellem embere még ilyen korban sem vonulhat ki teljesen, azonban a legtöbb teret talán a művészet kérdéseinek szenteli, az egyes alkotóknak, műveknek és az aktuális, illetve a vele szembeállított, kívánatos művészetpolitikának. A naplóból kirajzolódik a kassáki ember- és közösségeszmény. Természetesen hangot kapnak az öregedés gondjai, elégtételei, akárcsak a természetben töltött idő és néhány emberi kapcsolat öröme is. Elgondolkodtató portrékat rajzol művészismerőseiről; igaz, „olykor erős indulatok fűtik néhány jelentős alkotó megítélésében. Különösen a »népfiak« értékeit becsüli alá” (Aczél). A korszak alapvetően nyomasztó: „Oly sötét és irgalmatlan körülöttünk minden! És azt sem tudhatjuk biztosan, mikor gyötörnek bennünket mások, s mikor csak magunk kínozzuk önmagunkat. […] Bizonytalan körülmények között valami tengeri betegséghez hasonló émelygésről és szorongattatásról panaszkodik mindenki”. Az általa egész életében remélt közösség létrejöttét egy emberellenes mechanizmus teszi lehetetlenné: „Úgy érzik az emberek, hogy valamiféle nem létező gépezet alkatrészei lettek minden önálló gondolkodási, tervezési és alkotási lehetőség nélkül. Egyéni élettapasztalatukat, kezdeményező képességüket annyira nem veszik számba, hogy már ők maguk sem tekintik magukat semmibe.”

A társadalom személyiségromboló hatását önmaga alkotói válságában is tetten éri: „Észre sem veszem, hogy többé nem vagyok a magamé, hogyan is fejezhetném ki magamat képben vagy költeményben?” Hiszen egy személyiségromboló korban éppen a művészet „leglényege”, a „közvetlen vallomás” válik lehetetlenné. Számára az ezerarcú valóság belső átélése az értékes mű feltétele. Az ilyen műben egyszerre, valamiféle egyensúlyban vannak jelen a külvilág és az emberi élet ellentmondásai. Realitás és irrealitás keverését például önmagánál éppúgy megfigyeli, mint Juhász Ferencnél vagy Thorton Wildernél. García Lorca kapcsán mintegy összefoglalja művészeti elvárásait: „Komoly emberismeret, szociális érzés, lázadó alaptermészet, komponáló készség és nyelvi gazdagság adják aranyfedezetét.” A lázadás Kassáknál általában fontos feltétele az alkotói nagyságnak, de Aragon, Éluard és Neruda újabb munkáiban elítéli a lázadás hamis felfogását. Távlatban látja ifjúkori avantgárd hevületét is. A megcsontosodott társadalmi és művészeti szokások elleni indulat szükséges volt, írja, de sokszor „túlzásokra ragadtatta magát”. Viszont „ahogy nem lehetett tovább variálni az akadémiai sémákat, ugyanúgy nem lehet örökké lázállapotban élni […] meggyőződésem szerint korunk túljutott a forradalmak szakaszán”. Hasonló lehiggadás lehetőségét látja az öregségben is: „Szép csöndben öregedni nem szánalomra méltó állapot, kihullanak belőlünk a tört cserepek, a sok rendetlen részlet, mindinkább együvé látjuk a világot, és lehet, hogy egyszer majd békés harmóniák ringatják el a szívünket”. Ennek jegyében is szívesen jegyzi föl a vénülés és a korszak szürkeségén rést ütő bizakodás, a derű pillanatait.

A történelemben szintén érzékeli a reményteli mozzanatokat, az egyszerre jelenlévő ellentéteket. Egyrészt az adott politikai viszonyokon túli, átfogó változást feltételezi: „Nem frázis többé, hogy új korszakba jutottunk. Az atomerő ipari felhasználása lehetővé teszi az új társadalmi egyensúlyállapot megteremtését.” Másrészt a tehetetlenség mellett („Nem tevékenyek, csupán várakozók vagyunk, szeretnénk, ha kisegítenének a bajból. Vagy talán már erre a jótéteményre sem áhítozunk túlságosan”) megsejti a kitörni kész energiákat: „Nagy az elzárt gőzök feszítő ereje (nem fog megtörténni, de mégis tartani lehet a robbanástól).”