Bella István: Szeretkezéseink

Bella István az 1991-es Arccal a földnek c. kötete után csak 1998-ban jelentkezett új verseket összegyűjtő kötettel. Eközben két különleges válogatást jelentetett meg: a Testamentomot (1992), mely mindössze tizenegy verset tartalmaz a költői életmű legjavából, és a Szeretkezéseink c.-t – ez utóbbi a teljes költői életpálya szerelmi tárgyú verseit foglalja egybe. A Bella-vers mindenkor a történelmi veszteségtudat jegyében fogant: a mohácsi, trianoni, második világháborús és '56-os kataklizmák tudata és tapasztalata a versek nyelvi regiszterét, motívumkészletét is meghatározza. A szerelem nem menedék a történelmi meghatározottságok elől, hanem a szabadságharc személyes változata: „Ez a végvárként, el nem veszejthető, föl nem adható hadállásként funkcionáló szerelem, a testi gyönyörben való megsemmisülést-újjászületést hirdetve, a költő számára egyszerre lelki táplálék és fizikai erő” (Szakolczay). A Régi és új szerelmes-versek alcímű kötet címtelen mottóverssel indul: a „Nagyfényű páva lépdel…” kezdetű vers a költészeti hagyomány gyökereihez utal: a népköltészethez. A folklórból ismerős természeti motívumok egy-egy metaforikus hozzátoldással újulnak meg: a Napból így lesz „napbölcső”, a Holdból, éjszakából „holdéj csalitja”. A párhuzamos ismétlő szerkezetek erősítik a vers dalszerűségét. Bella szerelmes verseinek alig-alig van epikus magja, a vers egy gondolatból vagy érzésből csírázik ki. Többnyire természeti – és hasonló súllyal hadászati, militáris – metaforikából bomlik ki a szerelem. Máskor a szerelmi kettős, „Én és Te” kimerevített fotográfiáját adja a vers, de itt sem a hétköznapokból tárgyiasult helyzetben, hanem a gondolatiság elvont szférájába helyezve.

Szerelmi témái sem a hagyományos változatokat mutatják: bár az első ciklus címe – Hívogató – megidézi az udvarlás élményét, alig akad példa a reménytelen szerelem miatti kesergésre, sóvárgásra. Beteljesült szerelemről szól ez a kötet, ám nem harmóniáról, hanem a szerelemben vívott állandó küzdelemről. Ady Héja-nász az avaron c. versének attitűdjét idézve a szerelem: harc, hadiállapot. Ez a harc a külső világból tör be a szerelmesek viszonyrendszerébe. Ahol a „vadság hadai seregelnek” (Magány), ott nincs menekvés: „nyomorult zsoldosok sokaságában / […] fekszünk, / temetetlenül” (Szeretők). A Gyönyörűen szerelmet és kínt, szeretést és brutalitást egybefogó záró sora akár a kötet mottója is lehetne: „nyílt szemedben késként forogni”. A kés – s a balta, kasza – a kötet egyik leggyakoribb motívuma. A Sanzon szerint a szerelem „két késdobáló hideglelése”. A Mégis háborús metaforikája – „Vesztőhelyszáj. Bakóölek.” – a szerelem témáját visszafordítja általános közérzeti síkra: „Itt már meghalni se lehet.” A hetedik kavics „temetőágyék- / ba földelt, önös szerelmemjére” rímel a Megtalált kés dilemmája: „isten leszek vagy döglégyzsandár”. Miközben a szerelmesek mindig valamiféle harctérre vetve vívják küzdelmüket, az egymásrautaltság, a „te-én-tömlöc” (A hetedik kavics) élménye váltakozik az egymásba-halás és újjászületés élményével. Az egymásba-olvadás egyik közege az anyanyelv: „úgy törsz föl ösztöneimből, / ahogy szitok, káromló lélek / álmomban is csak magyarul tör föl” (Anyanyelvem vagy). A beteljesülés élményét Bella verseiben nem a megkönnyebbülés követi, hanem az egymásrautaltság végzetszerűségének felismerése; nem ellazulás, hanem készülődés az újabb harcra.

A könyv záró ciklusának s egyúttal a kötetnek is címadó verse, a Szeretkezéseink, bár viszonylag korai mű (1968), nem véletlenül került a kötet végére: nagyszabású összefoglalása a költő szerelem-felfogásának. E versnek is „egyik legjellemzőbbje a történelem megannyi csatáját metaforaként magába oldó érzékiség” (Szakolczay). Keretes szerkezetű: a nyitó és záró ciklus a beteljesülés utáni állapotot jeleníti meg, a köztes ciklusok a szeretkezés eksztázisát vegyítik változatos militáris metaforikával. A keret Arthur Rimbaud A magánhangzók szonettje c. versét idézi, a Bellára oly jellemző szóleleményekkel: „nincs vé, nincs dé, a dé csak délene”. A zenei fúga szerkezetét idéző vers (Szakolczay) a szerelemhez két fő motívumkört kapcsol. A tűz, víz, föld alapelemeit, valamint az elemi emberi tevékenységeket. A másik motívumkör a vas, a kő és a szögesdrót, az áram motívumhálójából van szőve, s a bilincs, lánc, tallér képei készítik elő a vers tetőpontján a fő tematikát. E szerint a szeretkezés metaforikusan hadászati kellékek és szituációk terepe: karó, kaloda, ostor, „tüzes Dózsakorona”, sánc, „cölöpvár-mellkasom” – a nő teste „utolsó végváram”. A történelmi helyek és személyiségek a szerelem és a szerelmi aktus intimitását paradox módon a közös nemzeti emlékezet elemeiben oldja fel: „Ha azt mondom, Kosza, görbítesz-e / kaszát karodból, hogy megölelj vele?” A ráolvasásként sorjázó ismétlő szerkezetek után az egész kötetet summázó szólam hangzik fel, himnikus, transzcendens magaslatokba emelve a szerelmi élményt: „Csak te, az ige: a lenni lehelete!”

A Szeretkezéseink legkorábbi darabja 1956-ból, a legkésőbbi a kilencvenes évek első feléből való. Ez óhatatlanul együtt jár némi színvonalbeli ingadozással: jó néhány kisebb darab önmagában aligha vonná magára az olvasó figyelmét, együtt azonban olyan teljességet rajzolnak ki e versek, ami ritka a magyar költészetben: talán csak Ady viszonyult hasonlóan a szerelemhez, a mindennapi küzdelmek, harcok terepeként is megtalálva benne a mindenséget. Ahogy a Szeretkezéseink utolsó verse, a Csak az isten blaszfémikusan összegzi: „Meztelen volt az ágy. A párna. / A levegő. Meg a sötét. / […] Csak az isten volt ruhában. / De elfordította a fejét.”