Markó Béla: Talanítás

A lírai konvenciók átértékelése, átalakítása, az örökölt beszédmódok és kifejezőeszközök megújítása, a lírai személyiség helyzetének elbizonytalanodása Markó Bélát már a második, a Sárgaréz évszak (1977) című kötete verseiben is foglalkoztatta. A hagyományos költői magatartásokkal, beszédmódokkal, formákkal szembeni, „lázadó” törekvéseinek igazán karakteres eredményeivel azonban inkább a következő köteteiben találkozhatunk: Lepkecsontváz (1980); Az örök halasztás (1982); Talanítás (1984). Markó inkább a második Forrás-nemzedék eszményei által vezérelve indult a hetvenes évek elején, de ezekben az években már a harmadik nemzedék tagjaihoz hasonlóan gondolkodott és alkotott, akik világszemléleti, politikai és poétikai értelemben is szemben álltak a közvetlenül előttük járó generációkkal.

Markó azonban többségüktől eltérően nem a betűk, a hangzás, a versforma képi megjelenítésével, a vizuális látvánnyal kísérletezett, hanem a versbeszéd nyelvi megszervezettségével, a szintaxissal és a jelentés fogalmának újraértelmezésével. Legnagyobb, versben rendre megfogalmazott élménye ebből az idő­ből az összetartozó dolgok szétválása, osztódása, az egész széthullása („növekszik a távolság a részek / között elcsúsznak a kontúrok kissé félrecsúszik az álarc” – Egyensúly [Lepkecsontváz]), az egyértelműségek, a bizonyosságok vége („de minden ellenáll / most nekem és semmi sem akar egyetlenegy / irányt mutatni” – A pi­ros blúzos verseny [Talanítás], a jel (a látvány) és a jelentés szétválása, magukra maradá­sa, a jelképek, a szimbólumok kiüresedése, s mindezzel összefüggésben az egyetlen forma hiánya: „megtagadtak már a formák s / eltitkolnak téged most a töredezett ütemek” – Barátaim balladája/Talanítás). A megnevező, állító, eligazító költői magatartás helyett ezekben a versekben a körülíró, kételyeket ébresztő, kérdéseket megfo­galmazó attitűd válik uralkodóvá, ami vele adekvát versbeszédet és versstruktúrát teremt. A félhosszú szabadversek a természetes beszéd egyenletes ritmusát követve sorakoztatják egymás után és egymás mellé a hétköznapi tárgyi világ elemeit, az analitikus elme gondolatait, a szürrealista fantázia, az asszociatív logika képeit. A hűvös objektivitás légkörét azonban érzelmileg, indulatilag telített szavak, tagmondatok, ismétlések, felsorolások, kérdések törik át gyakran új és új lendületet adva a már-már egyhangúvá váló dikciónak.

Az áradó versszövegeket az Az örök halasztás és a Talanítás kötetekben a szerző már gyakorta tördeli négy- illetve háromsoros strófákba, de mintha ez is csak az olvasó félrevezetését szolgálná, mint ahogy a be-beúszó ritmusok, fel-felbukkanó rímek is, mivel többnyire sem a gondolatot, sem a ritmust nem követi a strófatagolás. Ellenkezőleg: kizökkent és feszült­séget kelt, miközben merész enjambement-ek biztosítják az áthidalást. Némi játékosság is tetten érhető ebben, mint ahogy a groteszk és az irónia is nagyobb szerepet kap immár, mint korábban, fokoz­va a versek többértelműségét, többszólamúságát. Markó versei az elvont létezésélmény, a metafizikus balsejtelmek, a szürrealista víziók valósághátteréről ritkán vallanak közvetlenül. Ennek ellenére a ~ kötet verseiben már egyre leplezetlenebbül beszél Markó: „Aki élni akar, fél a cirrózistól, / az impotenciától, a tüdőráktól, az infarktustól, a ház előtt / ácsorgó autóktól, a villanyrendőrtől és a gyors- / hajtástól.” (Milyen színű a tücsök?) A kötet címadó versét is bizonyára sokan megértették már a megjelenése pillanatában: a fosztóképző főnevesítésében, az ellentmondást nem tűrő nyelvi megfogalmazásokban, a sorakozó infinitivusokban felismerték mindennapjaik magyartalanításának élményét: „A talanítás körzetét pontosan megjelölni / a talanítás időszakát kiválasztani / kellő számú talanítót toborozni / a talanítókat kiképezni”. Nem véletlen, hogy az illetékesek megtiltották a kötetről való beszédet a romániai magyar sajtóban. S ha versben Markó ritkán is vallhatott nyíltan a körülötte lévő világról, vallott maga a versforma. Nem öncélú kísérletezés motiválja ezekben az években szabadvers-kompozícióit, hanem a totális eszmék, a ha­zug értékek, a zárt társadalom csődjének költői leleplezése egy autonóm nyelvi modell teremtésével. Markó eszménye ezekben az években a többjelentésű, többszólamú, a nyitott vers volt, ami sok mindent képes magába fogadni, olyan verstechnika kifejlesztése, amellyel bármit tetten tud érni. Ugyanakkor A boldog utód c. korabeli Arany-esszéje soraiból kiérezhető már (ha a világban nem is) a versben megteremthető rend, harmónia, tökély erőteljes vonzása is. Nem véletlen, hogy éppen az 1982-es Az örök halasztás című kötet tartalmazott három szonettet is (A boldog óra; A megtisztított forma; A képzelt forma), és a Képeskönyv kisfiúknak, kislányoknak c. félhosszú szabadvers is azt állítja: „ideje már, hogy / megtaláljuk a formát, az élvezhető cselekvést”.

A Talanítás megőrzi az előző kötet hármas tagolását, s itt a ciklusokat egy lírai történet fragmentumai vezetik be és kötik össze, a kötet szerkesztettségének tudatosságát jelezve. S itt is jelen van a próza vonzása: az általában egyetlen mondatot alkotó, félhosszú szabadversek többnyire valamilyen múltbeli vagy képzeletbeli, álombeli történetet beszélnek el, s a Tanítás c. középső ciklus versei gyakran címükben hordozzák a ballada szót is (Ballada a vicinálisról; Barátaim balladája; A Kikiáltó balladája; Egy másik élet balladája stb.), igaz, ez elég önkényes, műfaji, poétikai szempontból kevéssé indokolt jelölés. Markó költészetének a Talanítás című kötetével záruló pályaszakasza, még mindig a hatvanas évek végén, a hetvenes évek első felében megkezdett költői útkeresés folytatása. Néhány évre látszólag lecövekelés a lírai konvenciórombolás, a formabontás és a szabadversben új formateremtés mellett, de láthatóan, érezhetően sok kétellyel, bizonytalansággal ennek eredményességét illetően is, és közben már készülve valami másra, ami majd a következő, a szonett-korszakában teljesedik ki.