Tandori Dezső: Töredék Hamletnek

A tisztviselő családban nevelkedő, magyar-német szakot végző, magányosságra és megnyílásra egyaránt vágyó Tandori ugyan prózaírónak készült, de műfordításokkal és versekkel jelentkezett. E versekért Magyarországon több okból sem „kapkodtak” (Tandori). Egyrészt az aktuális kánon az igényes irodalomtörténészek értékeléseiben a népi irány nagyjaira figyelt elsősorban (Nagy László, Illyés, Juhász Ferenc), másrészt a szocialistának nevezett konzervatív, művészetellenes irodalompolitika tekintélye felől nehezen emészthetőnek, luxusnak, esetenként üldözendőnek minősült az individuumközpontú vagy kísérletező irány (az Újhold köre, a neoavantgárd).

A szemléleti merészséget is támogató újvidéki Híd és az emigránsok szerkesztette, minden értékre nyitott párizsi Magyar Műhely jelentette a publikációs menedéket, majd Kormos István is beválogatta verseit az Első ének antológiába. Tandori 1966-ban nemzetközi PEN-díjas, de viszonylag későn, harmincévesen mondhatta csak magát elsőkötetesnek. Az elfogulatlan kritikusok döntő többsége korosztálya legtehetségesebbjének tekinti, az újítónak kijáró lelkesedéssel. Kenyeres Zoltán költészetünk filozofikus, ontologikus ágában helyezi el, Vas István Rilke és Pilinszky követőjének látja – kifogásait is kifejtve, Bányai János a képek absztrakt jellegét fedezi fel, Bori Imre a mondat definíciószerűségét. Maga a szerző a második kiadás utószavában helytálló szakszerűséggel „legjava részét” „a mindenkori filozófiai költészet egyik legjobb teljesítményének” ítéli. Ez a legjava rész – nem alábecsülve a többit sem – az első, harmadik, ötödik ciklus. Többségükben a hatvanas évek közepe táján keletkezett rövid, villanásszerű darabok. Tandorira nagy hatással volt középiskolai magyartanára, felfedezője, Nemes Nagy Ágnes, akinél Rilkét fordítottak, és ő ismertette meg Ottlikkal, Mándyval, Mészöly Miklóssal, Kálnokyval, Jékelyvel. A nehezen datálható és aligha közvetlen külső inspirációk közé sorolható még Salinger (meditativitás, koanok), Joyce, Eliot, Beckett, s az akkoriban alapozódó óriási műveltséganyag.

Az első ciklus, így a kötet nyitóverse is az Hommage. Sokrétegű, esztétikai, költészetetikai és köznapi-morális alapkérdése nehezen sommázható. A „Ki szedi össze váltott lovait, / ha elhulltak, ki veszi a nyakába?” vonatkozhat minden (el)használt értékre: lehet érzés, eszme, hagyomány, az Én egy része. A parabola gondolati és érzéki síkja felé egyszerre mutat a harmadik tagmondat köznapi szólása. („Nyakába veszi” a „gondot”, a „bajt” és – az elhullott állatot.) Ugyanígy önértelmező az utolsó versszak szókapcsolata: a „hűlő vetés”. Első fele a halódó test érzékelése, a második viszont (a „vetés”) a kezdet, az újjászületés. Átmenet, köztesség, a lenni vagy nem lenni hamleti és az azonosság-másság hérakleitoszi dilemmája – ezek lehetnek kulcsfogalmai a kötetnek s az Hommage-nak, mely a modernség utolsó nagy felívelő korszakának búcsúverse is. A Tandori-pályán nemcsak a szerzői kommentárok, de az egyes művek is segítenek az értelmezésben – ahogy a jelen kötet esetében is. A tékozló például az iméntiek tömör kivonata: „Hogy vissza ne térhess sosem, / el sem hagyhatod teljesen. / Őrzöl belőle valamit, / és továbbszökni kényszerít.” Ugyanaz az érzület elvontabban, nem kevésbé szuggesztíven. Az Hommage-rettenet elégikusabb variációja a harmadik ciklus címadó versének (Macabre a mesterekért) háromszor megismételt szakasza: „Halottaimból elragad / minden, amit elveszthetek. / Úgyis marad, mi megmarad / s halottaimba elvezet.” Az ötödik ciklus (Koan bel canto) megy legmesszebbre a merőben új úton. Már nincs esélye a cselekvő énnek, nincsenek így morális kérdések sem. A tét még nagyobb: a versszemélyiség önfelszámolása, térbe, időbe oldása. „Nincsen hová légy: már jelenlét / nélkül ott állsz minden lehetséges nyomodban.” (Kioltod.) Ebben a ciklusban az elvont pillanatnyiságba sűríti a beszélő az időhármast „Már csak azt az időt / kívánom, ami elmúlt. / Ne legyen több pillanatom, / ami előtte nem volt.” A Koan I.-ben eltűnteti a két pont egymástól való távolságát és a viszonyítási pontot is: „Tőled távolabb-e? / Hozzád közelebb-e? / Tőled se, hozzád se. / Távol se, közel se.” Ezek a geometrikus szövegek nagyon sokat bíznak a nyelvre, a szerkezetre. A második személyű megszólítás, a Tőled, Hozzád, Tőled, Távol soreleji, kiemelt helyzete, a kérdések, a négyszer ismételt „se” óriási érzelmi terhet tart.

Bár a teljes fogalmi megértés nem feltétele a koannak (zen-buddhista tanköltemény) – egyáltalán a művésziségnek sem –, értelmezésvariációkkal próbálkozhatunk az 1968-as cikluszáró híres Koan III.-nál is: „Némaság a hang helyett. / De a némaság mi helyett?” Az első sor az esetleges, bárhogyan érthető (el)hallgatás megállapítása, elképzelése. A második sor azért nem értelmetlen ismétlés, mert kérdés, és mert már másra vonatkozik. Az olvasás és felfogás idejében egy pillanat elmúltával más helyzetből, tér-időből szól: De minek a helyén lesz? Mi minden lehetne, ami több vagy kevesebb, rosszabb, mint a csönd. Tettek, gondolatok, a szó s egyebek helyén a semmi? A válasz a befogadói tudat megállíthatatlan ingása a lehetőségek között. Az elhallgatás fenyegetése, valamint a  a mozgó (kinetikus), lezárhatatlan értelmezés. Az ilyen, rádöbbenés-szerű típusokhoz képest kifejtettebbek, hosszabbak, epikusabbak a Kert (második) és a Nyers (hatodik) ciklus versei, s a húsz oldalas becketti monológ, a Vissza az égbe. Ezekben is jelen van a javaslat, hogy „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Hogy ha valamiről hallgatunk, az is lehet sokatmondó. Wittgenstein híres tételét utóbb megismerve konstatálta Tandori, hogy a Töredék Hamletnek kötetben „Wittivel költészetileg egyenértékűen […] felbukkanik”. A Töredék Hamletnek egészében véve, a maga nemében máig eleven mércéje újabb kori költészetünknek.