Páskándi Géza: Tű foka

Páskándi Géza első verseskötete 1957-ben jelent meg Piros madár címen, szinte napra akkor, amikor a költőt ötvenhatos szerepvállalása miatt letartóztatták. A második, a Holdbumeráng 1966-ban, Versek 1955–1965 alcímmel. A beavatottak számára az alcím jelezte, hogy a kötet nemcsak a költő néhány korai illetve a legújabb verseit tartalmazza, hanem a hatéves fogság alatt komponált költeményeit is, melyeket nagyrészt „fejben”, memorizálva őrzött meg és hozott ki a börtönből. A hatéves kényszerű elszigeteltségben nem tarthatott lépést a líra akkori irányaival, ezért újító költői programját szabadulása után harmadik kötetében valósította meg.

A Tű foka nemcsak Páskándi lírájának fontos állomása, hanem a kortárs magyar költészet egyik hangnemváltó teljesítménye is. A cím egy evangéliumi példázatra utal. „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” (Mt 19:24; Mk 10:25; Lk 18:25.) A kötet címadó versében olvashatjuk: „A mű oka / A tű foka”. Utalva (talán) arra, hogy a művész, alkotván, a lehetetlenre, a csodatételre vállalkozik. Két profánnak tűnő sor aztán másik értelmet is ad a „tű fokának”: „Mondd hogy fértek az anyjukon ki / Azok az óriások”. Maga a születés a csoda, mind szó szerinti, mind átvitt értelemben. A Tű foka nemcsak költeményeket tartalmaz, hanem a versszövegeket kísérő, kommentáló esszétöredékeket is, egy új költői program manifesztumává avatva a kötetet. Ilyen kiáltványrészlet a következő: „A túlzott, a fölösleges »leírás« elhagyott, a túlzó magyarázat is, antideszkriptív és magyarázat nélküli lett, ami kiszabadult… Anti-epikus. Líra. […] A vers nem előkészítő gesztusokkal indult, hanem »in medias res«, mint egy váratlan, szívünket a torkunkba dobó sejtés vagy látvány. […] Ahol a vers magától megáll, ott befejezem; ha befejezetlen is, ha függőben marad is, egészebb így, mintha indulaton és lendületen kívüli formába terelném a kerek befejezésért. Így lesz a töredékes líra, melynek egésze – egész képet ad.” A „töredékesség” tehát a „nem-lírai” szövegelemek kiiktatásának következménye. Elmaradnak az olyan költészetretorikai elemek, mint a vershelyzet és a tárgy megnevezése, a csattanós befejezés, a motívumismétléses fokozások. Azonban maga a követett cél - a líra megtisztítása minden tőle (műfajilag) idegen elemtől - korántsem új. A „tiszta költészet” programja egyidős a 20. századdal, és a társművészetek hasonló törekvéseivel párhuzamos. Az impresszionista festészet is a színek és a megvilágítás témáktól független „tisztaságáért” szállt síkra, megtéve az első lépéseket a látványok absztrahálása felé, valamint a fölöslegesnek érzett „töltelékek” kiiktatásával megy végbe (nagyrészt) a modern zene elszabadulása is a „lirizáló” programmuzsikától. E vázolt tendencia egyetemességét (vagy legalábbis európaiságát) tanúsítja Páskándi jeles nemzedéktársa, Milan Kundera is az Elárult testamentumok c. könyvében: „Ahhoz, hogy egy témát egy másik téma kövessen, közvetítő átmenetekre volt szükség, vagy ahogy César Frank mondta, hidakra. A »híd« szó megérteti velünk, hogy egy kompozícióban vannak olyan részek, amelyek önmagukban rejlő értelemmel rendelkeznek (témák) és olyan részek, amelyek az előbbiek szolgálatában állnak, intenzivitásuk és jelentőségük ezért kisebb… A második félidő zenéjének (klasszicizmus és romantika) belső ellentmondása: létjogosultságát abban a képességében látja, hogy érzelmeket képes kifejezni, de egyszersmind kidolgozza a maga hídjait, kódáit, a témák kibontását, amelyek merőben formai követelmények, a személyiségtől teljesen független mesterségbeli tudás eredményei… dichotómia jött létre a spontán és a megmunkált között […], a témák és a kitöltés között.”

Kunderát természetesen a regényírás „harmadik félideje”, vagyis a jelenkor (és talán a jövő) modern regényének esélyei foglalkoztatják. Az a kérdés, hogy miképpen lehet kivédeni André Breton azon ítéletét, hogy a regény (az epika) „alacsonyrendű műfaj”, mert „puszta információ”, „leírások tömege”, melyek „semmitmondóak”. Csakis egy olyan regénytípussal, amely mellőzi a „semmitmondást”, azaz mindazon „kitöltéseket”, melyek szerepe nem esztétikai, hanem csak informatív. Így jön létre a Kundera-féle „töredékes-regény”, hogy Páskándi rögtönzöttnek tűnő műszavát alkalmazzuk a cseh-francia író kísérletére.

Egy példa: „Szobor-penge / S csupa hatalom fák // Gyermek nyújtja ujját / »Én tudom«”. E négy sor mindent tartalmaz, ami – lehetséges látványként – egy költői meditációhoz szükséges. A szobor, feltételezhetjük, alacsonyabb, mint a fák, ezért társul az utóbbiakhoz a „hatalom”. Valamint az, hogy a szobor – ez persze már az olvasó önkénye is lehet – felnyújtott gyermekujjat juttat eszünkbe. Ahogy az iskolában jelentkeztünk, ha „tudtunk”. A tudás (az igazság tudása, az igazmondás vágya) gyermekujjként gyenge a hatalomhoz viszonyítva – de lám, „penge” is volt, tehát fegyver, félnie kell tőle a hatalomnak. Egy „lekerekített” vers először tárgyi mivoltában írná le a szobrot és a fákat, s a leírás mikéntje teremtené meg a jelképes általánosítás „másodlagos” jelrendszerét. Amit esetünkben azonban az olvasónak kell elvégeznie. Ezeket a „kihagyott” elemeket tartotta Kundera a „mesterségbeli tudás” eredményének. Az olvasó nyilván azért lehet képes „pótolni” őket a négy sor elolvastakor, mert ismeri a vers megtagadta szerkezeti konvenciókat, azaz elő tudja hívni őket versműveltségéből. Ez az új vers nem egyszerűen elveti a műfaji kellékeket, hanem átteszi őket a befogadó nyelvismeretébe. A töredékes-líra olvasása így lesz a „hozzáolvasás” művészete.

A „tiszta költészet” igénye minden korban más-más – a maga idejében elavult – líraeszmény kritikájaként, ellensúlyaként jött létre. Olyankor, amikor műfaji konvenciók normává lettek, ezáltal kötelezővé és a költő szabadságának korlátjává. Páskándi ars poeticájának központi értékeleme a szabadság. Méghozzá egy olyan értelmezése, miszeront nem egy másik politikai rendszer, másik ideológia, hanem a nyelvhasználat, a beszédmód, az érzékelés, a gondolkodás korláttalansága biztosíthat.