Dobozi Eszter: Túl a rákbarakkon

„Itt már sír reng minden ágy körül. / A hús sárrá terül. A hő tűnik. / Nedvek csörgedeznek szét. Hív a föld” – Dobozi Eszter mottóként választotta regényéhez Gottfried Benn Férj és feleség átmegy a rákbarakkon című versének részletét. Gottfried Benn verse magyarázatot ad a szokatlan címválasztásra is, ugyanakkor a Szabó Lőrinc fordításában idézett intertextus előre sejteti a mű témáját: a halálos kórral megküzdő egyén mindennapjait. A keretes szerkezetű regényben az előszóból derül ki, hogy Angelika feljegyzéseit tartja kezében az olvasó. A mű főszereplője, Angelika nehezen olvasható kéziratát eljuttatja ismerősének, és rábízza naplója sorsát. Már az előszóban is feltűnik a regény szövegébe később is beszüremkedő áthallás, intertextualitás. A hátrahagyott napló irodalmi hagyománya ismerős Kafka és Max Brod kapcsolatából vagy Ottlik Géza Iskola a határon című regényéből is; az utószóban pedig egy Ibsen-idézetből lehet sejteni a társadalom kötelezettségeiből és elvárásaiból kilépő, az emberektől elmenekülő hősnő rejtélyes eltűnését: talán Angelika sem állt ellen annak a belső parancsnak, amely Peer Gynt-öt is űzte, hajszolta a tengerre, és „azon is túl, messzire, el”. Peer Gynt -i sóvárgás ez olyan messzi tartományok felé, ahonnan már nincs visszaút.

Az addig főleg verseket író Dobozi Eszter pályája utolsó szakaszában fordult a próza felé is. A Túl a rákbarakkon című regénye a vallomás, a monológ, a napló, a kordokumentum, az életrajzi töredék, az emlékezés, a számvetés, a sorstragédia, a passió, a fohász és az ima műfajszintézisének is tekinthető. A mű fohászként vagy imádságként való olvasatát az imaszerű zárlat is indokolja: „Isten engem úgy segéljen. Ámen”. S bár a regény látszólag jól illeszkedik a betegség tüneteit, az elmúlás tényét, a halál közelségét tárgyaló epikus alkotások sorába (Csehov: A 6-os számú kórterem, Thomas Mann: A varázshegy, Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül, Babits Mihály: Gondolatok az ólomgömb alatt, Szolzsenyicin: Rákosztály; Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló), poétikája mindegyiktől különbözik. Dobozi Eszter műve olyan etikai-esztétikai dimenziókat nyit meg, melyek egyedivé teszik a halálos betegséggel szembenéző, azzal megküzdő szubjektum valóságos lét- és látleletét. Egy Zsille Gábor által készített interjúban így nyilatkozott regényéről a szerző: „Rákbarakkos könyvemnek van alcíme is: Angelika naplójából. Ez pedig nem a szándékolt elidegenítés eszköze. A központi szereplő fiktív nőalak. Élettörténete nem azonos az enyémmel. Bár az igaz, ha nem élem át én magam is, ami velem 2004-­ben és 2005­-ben megesett, nem tudtam volna megírni, mit jelent megküzdeni a végzetesnek tartott betegséggel. De a kórházfolyosókon, betegszobákban, orvosi rendelők váróiban begyűjtött betegségtörténetek is belegyúródtak a regénybe. A valóság iránti kíváncsiság az egészségügyben betegként eltöltött idő alatt sem hagyott cserben. Nemcsak magammal voltam elfoglalva, hanem szüntelenül figyeltem, ami körülöttem zajlik. Angelika története azonban nem egyszerűen a betegség természetrajzának feltárása: ha szándékaim követhetők a regényben, parabolisztikusan is értelmezhető”. Ha a regényben többször is említett Susan Sontag művére gondolunk, akkor a betegség nem más, mint metafora. Ennek a metaforának is többféle értelmezési lehetőséget ad a szerző: egyrészt a társadalmat rákos sejtektől burjánzó organizmusként láttatja, a daganatot a társadalom kórképeként aposztrofálja; másrészt a „betegség legmélyebb lényünk része”: bűneink, feldolgozatlan élményeink, elfojtott vágyaink következménye. A betegség a modern ember lelki problémáinak, belső tudattalanban rekedt konfliktusainak fizikai lenyomata. A mű főszereplője feleség, kétgyerekes családanya, fontos vezetői pozíciót betöltő asszony, közszereplő, aki élete minden színterén maximálisan próbál megfelelni az elvárásoknak, teljesen váratlanul kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Már a daganat első felismerésekor rájön, hogy „betegségeink együtt keletkeznek legelső félelmeinkkel”.

Bár Angelika kézirata töredékes, az időrendet megbontó epizódokban rögzíti az eseményeket, a mű négy különálló fejezete kronologikusan rendezett időbeliséget sejtet. Az első rész a súlyos betegség felismerése, a daganat ismeretlen okainak latolgatása, majd a kemoterápiás kezelések okozta szenvedés (hányinger, levertség, gyengeség, ájulás, beszéd- és cselekvésképtelenség) naturalisztikusan pontos analízise. A második fejezet a műtét elkerülhetetlenségének tudomásul vétele; a harmadik rész a műtét utáni gyógyulás reménye és a lelki átalakulás megvallása. A negyedik szakasz végül rákérdez a teljes gyógyulás lehetőségére. A hősnő testi-lelki szenvedései közepette önvizsgálatot tart, értékeli addigi életét. Kosztolányira emlékeztető eufóriával gyönyörködik a természet szépségében: „Mert most szép a csúnya is.” A belső útját járó Angelika megrendítő küzdelmeiben Istenhez fordul. A bibliai allúziókkal átszőtt monológjaiban az újjászületés reményében talál rá a Lacrimoso szövegére: „Olyanná lettem, Uram, / mint a lenge, vízi lények. […] / Ennyi kínnal mit tanítasz/ meg nekem? Hogy mennyit ér, / mit elveszteni pillanat / elég? Újraszülni még / egyszer ki fog? Az iszalag / mielőtt végképp befon, / magába bontva, mint a fényt”.Dobozi Eszter regénye az élet–halál ontológiai kérdésein töprengő ember antropológiai érzékenységű, transzcendens távlatokat nyitó lelkierő-próbája.