Zelk Zoltán: Tűzből mentett hegedű

„Mi az, ami leginkább megragadja az olvasót Zelk Zoltán új verseskönyvében? […] a börtönévek tragikus élménye, s a szeretett, többé viszont sem látott feleség halála, a kedves elvesztésének, az immár soha rá nem találásnak, soha igazán haza nem érésnek valóban szívenütő fájdalma: mindaz, amiről ritka erővel és közvetlenséggel vall a verseskönyv hatalmas záró költeménye, a nyilván nem egyvégtében és egy ihletlendülettel, hanem többszöri nekifutással írt, többszörös fénytörésű, de az alapélmény sugallatába mégis egységes, hangjában egyívű Sirály. De mindezen túl: megkapó a teljes egyszerűségnek és eszköztelen érettségnek az a varázsa, mely ezekből a versekből árad” – írta a kötetről Rónay György.

Zelk Zoltán korai verseivel Kassák folyóiratában jelentkezett, majd eltávolodott az avantgárdtól egy klasszikusabb, dallamosabb líraeszmény felé. A második világháború idején megpróbáltatások vártak rá (munkaszolgálat, bujdosások). 1945 után egy ideig teljes meggyőződéssel hitt a rendszer ideológiájában, agitatív-közéleti verseivel az 1950-es évek elején a rendszer vezető költőjének számított; a személyes társadalmi-politikai tévedések azonban válságba sodorták. Az ötvenes évek politikai torzulásai miatt korábbi bizalma megingott, s ezzel együtt lírai karakterének minősége is megváltozott. Már az 1956-os kötetéből (Alkonyi halászat) kiolvashatók az elbizonytalanodás jegyei, a hangváltozás még inkább tetten érhető a hétévnyi hallgatás után megjelent Tűzből mentett hegedű versein, melyek keserű összegzései nem csak változást, hanem egyfajta újrakezdést is jelentettek a költő pályáján. Zelket az 1956-os forradalomban való részvételéért 1957-ben háromévnyi börtönbüntetésre ítélték. 1958 októberében amnesztiával szabadult, de csak az 1963-as Tűzből mentett hegedű megjelenésétől vett ismét részt az irodalmi életben. Mivel bebörtönzése idején vesztette el feleségét, s nem sokkal később édesanyját is, a kötetben kitüntetett szerepet kap a halál és a gyász. A személyes és történelmi traumákat feldolgozó kötet legfőbb témai: a gyermekkor nosztalgiája (Mindenki énekelt; A köszörűs), a dorosici alkony szörnyűsége (Dorisici alkony, 1943), az 1956-os ősz tragédiája (Kései sorok októberről), a börtönévek cellamagánya (Hógolyó; Egy nap története), a feleség halála (Sírfelirat; Utolsó napom; Kolumbusz utca 54/B; Sirály), az édesanya emléke (Holdkoszorú; Így látom őt; Madártej; Anyánk árnya) és a hazatalálás reménytelensége.

A Tűzből mentett hegedű az önmagával való szembenézés és a belső megújhodás kötete. Zelk költői magatartása is módosul: morális kérdéseken töpreng, a történelem szörnyűségeinek megrázó pillanatain. A kötet dokumentumértékű alkotásai a tragikus történelmi eseményeket feldolgozó Dorisici alkony, 1943 és a Kései sorok októberről. Előbbi az 1943-ban Ukrajnában meggyilkolt munkaszolgálatosok tömeges elhantolásának traumáját eleveníti fel, utóbbiban pedig az 1956. október 23-a utáni napok történelem- és sorsfordító eseményeiről számol be: „Az a délután! az az est! / s másnapra tövestől kifordult / mint széltépte fa, Budapest! // […] Sorsom? Egy nép sorsa fölött már / a végzet varja károgott!”. A történelem megrendítő élményei mellett végső kérdések foglalkoztatják: a magány, a hiány, a veszteség, az otthontalanság, az öregedés, az elmúlás, a halál. Műveiben megszaporodnak az önvallomások, a múltat idéző nosztalgikus emlékek, az elégikus tűnődések. A költő leggyakoribb évszakai az ősz és a tél, személyes sorsa legtöbbször az évszakmetafora révén nyer többletjelentést: „ősz lett, mély ősz egycsapásra – / zuhogtak falevelek”; „avarszag is száll már, holt levél pereg”; „én már hólepte szívvel élek”; „Fű voltam, mostan sár vagyok”; „Sár voltam, mostan zúzmara”. Zelk magánéleti válságának tapasztalatát rögzíti a Tizennégy sor szerelmi vallomása és az édesanya halálát felidéző Holdkoszorú: „Elvitték rívó kerekek / holdkoszorús anyám / s azóta ott áll, didereg / a télben s néz, néz egy gyermek / a villamos után”. A népköltészeti hagyományban gyökerező versektől (Bánatmalom; Teveháton; Száz esztendős koromban; Halálűző furulya) a Vörösmartyig visszanyúló, a hegedülő cigányt idéző (Tűzből mentett hegedű; Cigányok a fergetegben) költeményekig többféle verstípus olvasható a kötetben, de a lírai darabok többségére alapvetően az elégikus, vallomásos hangnem a jellemző. Az ősz és a tél képeit pergető kötettel Zelk részben Arany János Őszikéi örökösének tekinthető; a halott édesanyára a gyermek nézőpontjából emlékező költemények viszont József Attila mama-verseinek tematikájával, néhány esetben képhasználatával („Gyűl a homok / szivemben és a számon”; „sír a kályhán a piros fazék…/ a szegények halhatatlan árnya… – / Két ág között kivillan az ég”) mutatnak rokonságot, Szabó Lőrincet pedig szonettben idézi: „Börtönben csapott rám a hír: meghaltál, / nem beszélhetek többé már veled… // ha csak egy percre is visszalebegne / zöld szárnyain a nyár s fölzengene / gyémántköszörün a Tücsökzene!”

Szabó Lőrinc A huszonhatodik év lírai szonettjeivel állítható párhuzamba a 328 sorból és 82 strófából álló, a halott kedvest sirató kötetzáró versciklus, a Sirály is. A Bátori Irén emlékére írott gyászvers a „Vak szemgödör. Halott sirály”-refrén és a „szárnycsapás” ismétlésével a kötet kiemelkedő teljesítménye. Az elhunyt feleséget sirató költői eposz négy jelentésbeli síkon ütközteti a múlt és a jelen hangulati-érzelmi mozzanatait: felidézi a korábbi idillikus állapotot, a kedvessel töltött közös múlt emlékeit, a tragédia bekövetkeztét, majd megvallja a keserves gyász fájdalmát. Az érték- és időszembesítő lamentáció panaszos hangon szól az együtt töltött évek szép emlékéről és a sivár jelen feloldhatatlan magányáról. A veszteségélményt gyönyörű rekviemben megéneklő Sirály a kötetet záró nagy lélegzetű verskompozíció. Az utolsó versszak zeneisége, gondolatritmusa is ezt igazolja: „Csak azt tudom, hogy visszaszáll / egy szárnyaveszett holt sirály. / Lebeg, lebeg, aztán leszáll. / Szivem vak tengerére száll”.