Domahidy András: Vénasszonyok nyara

Domahidy András az ötvenes évek végén tűnt föl írásaival az emigráns irodalom egyik jelentős folyóiratában, az Új Látóhatárban. Ekkor már Ausztráliában élt, miután 1948-ban elhagyta Magyarországot. Kötetnyi elbeszélése mellett életműve egy regénytrilógiából áll, amelynek első darabja a Vénasszonyok nyara. A trilógia második darabja, az Árnyak és asszonyok 1979-ben Bernben jelent meg. Ez utóbbi az emigráns létet jellemző honvágy és beilleszkedés dilemmáit járja körül. A két regényt Magyarországon is kiadták, 1985-ben az Árnyak és asszonyok, 1987-ben pedig a Vénasszonyok nyara című regényt. A magyar kiadás meghozta a szélesebb körű ismertséget a szerzőnek. A trilógia harmadik darabja, a Páva a tányéron már Budapesten látott napvilágot 1991-ben. A legutoljára elkészült regény visszanyúlik az időben a másik kettő elé;egy második világháborús szerelmi történet áll a mű középpontjában.

A Vénasszonyok nyara 1945 és 1947 között játszódó cselekménye alapvetően két szálon fut. Becsky Pál és barátja, Tárchevich Dusán visszatérnek a hadifogságból, és mint egykori szatmári földbirtokosok, megpróbálnak helyet találni az új rendben. Mellettük néhány más szereplő útja, gondolkodása is előtérbe kerül, ezek a szálak folyton keresztezik egymást. Becskynek marad némi földje, él az anyja is, míg barátjától mindent elvettek és egyedül maradt. Becsky megpróbál megkapaszkodni otthon, pert indít, hogy kicsit több földet kapjon vissza. Dusán Pestre költözik, kockázatos üzletekbe keveredik, végül letartóztatja a rendőrség. Sorsa itt nyitva marad. De Becsky próbálkozásai sem járnak tartós sikerrel, és miután hosszas várakozás után összekerül Isabelle-lel, úgy döntenek, elhagyják az országot. A történet kirajzolja a nagy- és középbirtokos réteg talajvesztését, kallódását, kiútkeresését. A szerző éleslátó kritikával villantja föl a korabeli „félénk béke” jellemző alakjait, eseményeit, közérzetét. Ám a szereplők belső világának megragadása révén legalább ennyire meghatározó az elégikus hang. Nyilvánvaló, hogy a történelmi földindulásban sok érték süllyed el, szorul vissza. A korábbi magyar elittel elvész egy hagyomány, egy műveltségtípus, sokszor szakértelem. És mindenekelőtt egy kifinomult élni tudás. A legtisztábban látó szereplő, Becsky fogalmazza ezt meg: „A só megmarad, meg a paprika, a bors; a sáfrány, csombor, tárkony, szerecsendió nem kell a kutyának sem. Mi sem kellünk. Ízetlen lesz az élet nélkülünk, legalábbis egy íz hiányozni fog. De sáfrány nélkül is lehet jó a húsleves, kucsmagomba nélkül is a marhapecsenye. […] csak nem pecsenye igazán. Pecsenyétlen világ következik”. A regény címe az elmúlás előtti rövid haladékra utal.

Tágabb értelemben a regény a 20. századi ember otthonvesztésének és otthonkeresésének kifejezése. A kor a bizonytalanság ideje. Látszólag még nem dőlt el semmi. Minden cseppfolyós, félelmek és remények váltakozása határozza meg a közérzetet. „A társadalmi okú és az individuális konfliktusok nem törnek ki robbanásszerűen, lefojtottan izzanak” (Doboss). Becsky almafáit igyekszik megmenteni, megélhetése alapjává tenni. Kedvvel, szakértelemmel dolgozik velük. Ugyanakkor tudja: „Lehet, hogy nem sikerül […], de sohase bocsátanám meg magamnak, ha meg nem próbálnám”. A főszereplők több síkban élnek, gondolkoznak, sokszor mást kell mondaniuk, mint amit gondolnak – de érzelmeikben is állandóan felelevenedik a múlt. A békeévekben töltött szép ifjúságuk, s a szülők, nagyszülők elbeszéléseiből megismert még régebbi világ és a friss háborús élmények egyaránt viszonyítási alappá válnak. Tudatosan néznek szembe a múlttal. Látják, hogy a változás belülről is érett: „Az egész országban vizet szabályoztak abban az időben, az életet nem kellett szabályozni, az életnek már megvoltak a bevált gátjai. Mi, a krinolinosok utódai, éreztünk valamit, hogy a gátak nem mindegyike véd, hanem gátol, és mi alámostuk ezeket a gátakat”; „Sehol sem vagyunk, mert nem tudunk küzdeni. A régi világért sem, mert azt mi is megítéltük. Az újért sem, mert abban nincs helyünk.” De apróságokban is megnyilvánulnak a beléjük rögzült tapasztalatok: „[…] mondta Éva, és megszorította Pál kezét. Vékony és hűvös keze volt, amilyenre sebesültek várnak a hadikórházban.” Ahogy Doboss írja: „Az elbeszélői nézőpontváltások […] a lelki történések dramaturgiáját is érzékeltetik”. A hangulatos tájleírások sejtetik, főleg a természet adja az állandóság, az otthonosság reményét. Igaz, az új világban a természet is megszenvedi a változásokat (a fasorokat kivágják tüzelőnek, egy föllelni akart régi disznófajta valószínűleg kipusztult). A természethez közelebb élők, a parasztok világa is szemben áll a fővárosi „émelyítő” politizálással. Igaz, ez olykor naivvá, kiszolgáltatottá teszi őket.

Becsky akkor fogadja el a kudarcot és a kivándorlást, amikor a szeretett nőben látja megtestesülni a korábbi, természetben megtalált értéket: „Mert Isabelle-ben ez volt az izgató (és ebben olyan volt, mint a kert)”. Mellékszálként a vonzalmak talányossága is hangot kap. Mi vonzza választott társához: a háborús szerelem emléke, vagy a részben együtt töltött ifjúság? „Ilse is olyan volt, mint Isabelle. […] Ilse. Vajon Ilse miatt? Nem a várdai nyarak, hanem Ilse?” A férfiak nőhöz való viszonya egyébként is az élethez való viszonyukat tárja föl: míg Dusán elszalasztja a nagy alkalmat – vélhetően szűz is marad –, addig Becsky útja örömteli testi-lelki kapcsolatok közt kanyarog. Gazdag nyelv, jól megragadott, pergő jelenetek, „összecsengések, tempóváltások […] teszik cizellálttá ezt a prózát” (Doboss).