Pusztai János: Zsé birtoka

Közel ezeroldalas Önéletrajzában (1999) pályafutását bőségesen dokumentálva hosszan elidőzik a szerző regénye, a Zsé birtoka születésének előzményeinél és körülményeinél. A korabeli romániai magyar (azaz nem csupán erdélyi) irodalmi élet eseményeit és viszonyait vállaltan személyes elfogultsággal számba véve mintegy magyarázatát adja, hogy a valóságirodalom jegyében született elbeszélésköteteit (Ösvény a világban, 1965; Illés szekerén, 1969) követően miért várt tíz évet az újabbakkal. És mi indította a regény, sőt egyenesen regénytrilógiák írására (A sereg, 1978; Zsé birtoka; Csapdában, 1999; Futótűz, 1984; Hamu, 1992; Parázs, 1996). Legdöntőbb indoka az volt, hogy miután a folyóiratok és a kiadók szerkesztőségei több írását merésznek tartották, és visszautasították, elhatározta, „egészen új stílusú” prózával próbálkozik. Ha a kisebbségi magyarság kitaszítottságát, szellemi és anyagi kizsákmányolását nem ábrázolhatta a realizmus keretei között, a valószerűség megteremtésének epikai eljárásmódjaival, akkor olyan metaforikus és mitologikus beszédmódhoz folyamodik, ahol – ahogy egy interjújában (Vigilia, 1992/1.) példálózott – a bemutatott világ „ugyanúgy illik a 20. század magyarságára, mint mondjuk Zambia elnyomott törzseire”.

Magától értetődő, hogy ez a szándék a Zsé birtoka esetében is eleve meghatározza a cselekmény terét és idejét, mi több, a szereplők személyét is: egyik megnevezése sem juthat el a konkrétságnak arra a fokára, ahol azonosíthatóvá válna. A „főhősök” nevét ezért jelöli egy-egy hang: á és b, illetve a kiejtett nagybetűs Zsé. Negyedikként pedig a Gyermek – Bozsik Béla szerint – Krisztus szimbóluma lesz, kiűzetésük a táborból – ahová nem tudni, mikor és hogyan kerültek – a Szent család menekülését idézi fel. Ahogy a tábor a Paradicsom, úgy Zsé előli menekülésük is a bibliai puszta „negatív tükörképe”. S habár nem édeni körülmények között, csak viszonylagosan gond nélkül éltek itt, az önkényt, a szolgalétet mégis képtelenek voltak elviselni. És képtelenek arra is, amiben pedig nemrég még kedvüket lelték: Zsé dicsőítésében, „tömjénezésében”. Vagyis kiűzetésük voltaképpen saját elhatározásuk következménye. A pusztába egyetlen vasbotot visznek magukkal, hogy megöljék a táplálékul szolgáló állatokat, nyulakat, medvebocsokat, miután bizonyos tárgyak – például: fürdőkád, medence, puska – a civilizációs állapotok jelölői voltak. Ebben a kritikusok által többféleképpen jellemzett – hol „emberalatti”, hol „viszonyok nélküli” létnek, hol „állati-előemberi állapotnak” nevezett – helyzetben a fennmaradásukért folytatott küzdelem – miként Mózes Attila elemzi – sem nem emberi, sem nem állati jellegű. Nem a mindenütt uralkodó Zsé ellen vívják ugyanis, emberré történő „visszaminősülésük” érdekében, hanem a természeti körülményekkel. A kritikus úgy látja, hogy á esetében, ha azt, ami vele történik, sorsnak lehet nevezni, akkor az alapállása: mindenekelőtt „az emberiességből (s nemcsak az emberiségből) taszíttatott ki” mindjárt a kezdetekkor. Egyed Péter hasonlóan vélekedik: a két „hős” életéből „kimarad az alapvető történeti-antropológiai mozzanat”: nincs sem földművelés, sem állattenyésztés, hiányzik belőle a munka. Kierkegaard-t idézi: „Minél alacsonyabb szinten áll az emberi élet, annál kevésbé jelenik meg a munka szükségessége, minél magasabban áll, annál inkább előtérbe lép. Az életért való munka kötelessége az általános emberit fejezi ki”. A két szereplő azonban nem ismeri – nem ismerheti – a kötelesség erkölcsi parancsát, beleértve a Gyermek felneveléséét, útra indításáét sem. Mind távolabb kerülnek attól, hogy érezhessék a közös küzdés és az együvé tartozás örömét. Vegetatív „igényeik” kielégítését jellemzi b táborbeli viselkedése: nemcsak vágyta, de követelte is a katonáktól, hogy „sokan szeressék, döntsék le” őt. Végül pedig a pusztában á és b – mint két idegen, egymás ellenségei – a másik kunyhójának tönkretételén mesterkednek.

Ennek az emberalatti létnek a megjelenítése Bertha Zoltán szerint nem történelem előtti időket sejtet, hanem inkább „egy elképzelt jövő ellen-utópiájának” tűnik fel. Egyed Péter a műfaj tekintetében egyetért vele: úgy tartja, a regény a romániai magyar prózairodalomnak az „első komoly ellen-utópiát tartalmazó fictionja”. Pomogáts Béla a jelenre való utalásokban látja az elbeszélői szemlélet lényegét, mint aki nem osztja azok véleményét, akik mind á és b, mind pedig Zsé „személyét” absztrakciónak tartják, elvont, test és érzelmek nélküli figuráknak – szerinte a Zsé birtoka „a romániai rémuralom abszurditását mutatja be”, Zsé „valóságos mintája természetesen a román diktátor alakjában keresendő”. Az abszurditás kifejezésének nyelvét, a szerző „eredeti nyelvteremtő leleményét” dicséri, idézve Bertha elemzését: „A szinonimikus szóáradat mintegy utoléri a cselekvés dinamikáját és a cselekvés lehetőségeit. Az életmozgás minden pillanatát megnevező szófolyam nem felidézi, hanem pillanatról pillanatra megeleveníti a cselekvést, nem jelzi, hanem időben és térben szinte egyenlővé válva a valósággal, írja azt le, szinte tökéletes valóságillúziót keltve. Ez az életté terjeszkedő megnevező jelleg kivételesen szuggesztív hatású”.

A regény fogadtatástörténetéhez tartozik, hogy a kiadó előszóval látta el (ami az élő szerzők sokadik műve esetében nem volt szokásos). Bretter György, aki a „rettegés könyvének” minősítette, bizonyára azért is vállalta az elemzését, mert tisztában volt vele: a Zsé birtoka volt igazából a Csipkerózsika címen elhíresült, Sütő András indította vitának (Korunk, 1978/6.) a kiváltója. Sütő bántó módon, nevet nem említve, egy szerzőről beszélt, aki elhatározta, hogy „ő lesz honi magyar irodalmunkban az új James Joyce”. Bretter szintén név nélküli válasza: „Ritkán születik ennyire elkötelezett mű”, Pusztai a nyelv lehetőségeinek a leírásával figyelmeztet arra, hogy „a történelem veszélyben van”. A sokakat megszólaltató polémia a modernség dolgában – függetlenül a regénytől – évekig folyt.