Méliusz József: Zsilava nem volt kávéház

Méliusz József Zsilava nem volt kávéház című regénye a Szolzsenyicin nevével fémjelezhető börtöntematikájú irodalom vonulatába sorolható. A GULAG szigetcsoportot író Szolzsenyicin az igazság kimondását tekinti az irodalom kizárólagos követelményének, s legfőbb törekvése a kollektívum bemutatása, Méliusz viszont az egyén szempontjából írta meg írói számvetését. „Le tudjuk-e, le merjük-e írni az egész ocsmányságot, amelyben éltünk […]? Mert ha ezt az ocsmányságot nem ítéljük el, nem leplezzük le egyértelműen, akkor abból megint csak hazugság sül ki" – írja Szolzsenyicin, majd szentenciaként leszögezi: „az igazság maradéktalan föltárása nélkül nincs irodalom.” Hasonló igény ültethette íróasztalhoz az idős Méliuszt, hogy ő is elkészítse az ocsmányság leírását, amelyben élt; sőt kimondta az 1989-es politikai fordulat utáni romániai állapotokról is, hogy a bukott rendszerre vall mindaz, ami történik a mű írásának jelenében, 1991–92-ben. Kisebbségi magyar íróként végzett számvetést tehát Méliusz, akárcsak erdélyi emlékíró kor- és nemzedéktársai, Nagy István, Kacsó Sándor, Bányai László, Balogh Edgár és mások. Igaz, a felsoroltak közvetlen vallomásban számoltak el a múlttal, azaz az emlékirat műfaját választották, Méliusznak viszont ez a műve is polemizál a konzervatív irodalomeszménnyel, valamint az önigazoló írói magatartással, amely esetenként komoly hangsúlyt kap az emlékiratokban (például Balogh Edgárnál), s tulajdonképpen a regényműfaj melletti választását demonstrálja.

A megélt történelmet, illetve saját személyes drámáját – az íté­let nél­kü­li hat­éves (1949–1955) fogságot, valamint fe­le­sé­gé­nek, Méliusz Klá­ri­nak az ál­lam­biz­ton­ság ál­ta­li meg­gyil­ko­lá­sát (1951) és egyet­len gyer­me­ke, Pé­ter őrü­let­be ker­ge­té­sét – az epikus módján adja elő, az elbeszéltekhez distanciát teremtve beszél múltról és jelenről. A művészi formateremtés és stíluskísérlet igénye tehát szintoly erős Méliuszban, mint az igazság kimondásáé. E tekintetben az idős Déry Tibort idézi, aki kisregényeiben kétellyel és iróniával – kritikailag – viszonyult tragédiákkal szabdalt évszázadának eszméihez és gyakorlatához. Ugyancsak Déryhez, éspedig A napok hordaléka szerzőjéhez áll közel a Cédulák (2002), amelyet 1989-től halála előtti napjáig, 1995. november 30-áig írt Méliusz. Alcíme (Egyszemélyes kávéház) egyrészt érzékelteti azt a szemléletbeli folytonosságot, amely az 1970–80-as években megjelent kávéház-könyvekhez kapcsolja a Cédulákat, másrészt pedig azt a törést, az emberközi és kulturális környezet erózióját és elidegenedését, amelyet a romániai diktatúra idézett elő. Méliusz a kávéházi ember saját lakása falai között hozott létre egyfajta irodalmi „intézményt”. A kávéház Méliusz számára – Alfred Polgar értelmezésével egybehangzóan – életforma és világnézet volt valójában, még abban a formájában is, amelyet mint egyszemélyeset „működtetett”. A Zsilava-regényben a felelevenített történések, helyzetek, a börtönlét képei mozaikszerűen kerülnek egymás mellé. Mondhatni, „kis elbeszélésekre” épült alkotás – szemben például a Tranzit kávéház (1982) „nagy elbeszélésével”. S az effajta írói építkezésnek és beszédmódnak a hiteles grammatikáját is megtalálta a szerző, méghozzá a szónyi terjedelmű mondatokból – „szómondatokból” – való szövegalkotásban. Méliusz a rá jellemző nagy lélegzetű beszédegységek sorjáztatásáról áttért a tőmondatokban való gondolatközlésre. Bővített vagy tőmondatokra tagolódik a Zsilava-regény diskurzusában az, ami például a Tranzit kávéházban többszörösen összetett mondat volt, néhol meg annyi mondatra „hasad” az új grammatika szerint alkotott Méliusz-mondat, ahány szó szükségeltetne az ún. hagyományos mondathoz.

A román Jilava helynévből magyarított Zsilava a regény hívó- és vezérszava. Emlékeket előhívó, személyes és történelmi múltat idéző szókép, de vonatkozik a zavaros, átmeneti jelenre, a mű megírásának külső körülményeire is. Tulajdonképpen a mindenkori hatalmi önkényt és az emberi kiszolgáltatottságot jelenti a Méliusz-műben. A terrort nevezi nevén vele a szerző, amely egyének, népek és népcsoportok, közösségek felszámolására tör. Vezérszóként vonul végig az egész művön, és mint hívószó kimondása-leírása nyomán idéződnek fel – „kis elbeszélések” keretében – a személyes emlékek. Egyik részben értelmezi a szerző a Zsilava szinekdochés jelentését is, azaz a rész-egész megfeleltetés következtében Zsilava az adott börtönfalakon túli valóságot, a társadalmat s az országot uraló vörös terrort jelöli, sőt azt is, amely különböző változataiban az 1989-es fordulatot közvetlenül követő időszakot is jellemezte. A jelent is írja tehát Méliusz, az átélt múlttal egyszerre, vagyis nem az „eltűnt idő nyomában” jár úgymond, sokkal inkább a jelenbe emeli a múltat, sőt sok olyan utalás is elhangzik a mű írásának jelenéről, hogy azt is mondhatjuk: a jelenbe átindázó tegnap, az „ocsmányság” készteti az írót a múlt felidézésére. A je­len pe­dig az író megíté­lé­se sze­rint nem más, mint az 1989-es ro­má­ni­ai ál­for­ra­dal­mat kö­ve­tő ká­osz és téboly, egy új ha­ta­lom ré­szé­ről ger­jesz­tett tár­sa­dal­mi és etnikai konflik­tu­sok­kal ter­helt idő­szak.

A Zsilava nem volt kávéháznak egy, az em­lé­ke­zet­ben tett idős­ko­ri „uta­zás” szab­ja meg a ke­re­tét. Ezt az utat im­már sa­ját ko­ráb­bi szö­ve­gei „tár­sa­sá­gá­ban” tet­te meg az író, a szöveg­al­ko­tás tekin­te­té­ben az intertextualitás el­véhez igazodva, s rátalálva egy új mondattan­ra. A mű tehát az uta­zás­nak egy kü­lö­nös mód­ját is de­monst­rál­ja, és­pe­dig a szövegtől szö­ve­gig meg­tett utat, amely­nek so­rán a szerző sa­ját ko­ráb­bi, a Tran­zit kávéház­ból ki­emelt szö­ve­ge­it te­kin­ti hi­vat­ko­zott, il­let­ve alap­szö­veg­nek egy megalkotandó új szö­veg­hez. Nem­csak kü­lön­bö­ző te­rek és idő­pont­ok, hely­szí­nek és em­lé­ke­zet­ré­te­gek kö­zöt­ti átmenetre le­het pél­da a Zsilava-regény, de a szö­ve­gek kö­zöt­ti tran­zit is for­mál­ja tehát ezt a művet. A szövegköziség poszt­mo­dern változata valósult meg egy teljes­sé­gé­ben az avantgárd, il­le­tő­leg a mo­dern­ség je­gyé­ben ki­fej­lett írói élet­mű­ben, amely­nek jó ré­sze az egye­te­mes ma­gyar iro­da­lom bu­ka­res­ti mű­he­lyé­ben, Méliusz „egy­sze­mé­lyes kávéházában” jött lét­re.