súgó szűrés
keresés

A látogatás

Rendező
B. Révész László
Bemutató
1982.11.30.
Filmtípus
dokumentumfilm
Filmhossz
1 óra 16 perc
A szócikk szerzője
Murai András

B. Révész László (1942) dokumentumfilm- és televíziós rendező amatőr filmesként kezdte pályáját, majd évtizedeken keresztül a televíziónál dolgozott (közel 1500 műsor rendezője volt). Társadalmi problémákra érzékeny filmesként olyan alkotásokat készített, mint a falvak átalakulását majdnem negyven éven át dokumentáló Pogány (1970–2008), az ózdi munkáscsaládokról 1975-ben forgatott, nyilvánosságra nem hozhatott, majd 2005-ben bemutatott és díjazott Kisamerika, vagy a hajléktalanokkal foglalkozó Diogenész hordót keres (2006). Az életmű fontos darabja, A látogatás a holokauszt traumával foglalkozó első hazai dokumentumfilmek egyike, pedig harminchét évvel a második világháború és a vészkorszak után készült. Bár a zsidóság tragédiája nem volt teljesen tabutéma a szocialista rendszerben, az emlékezetpolitika igyekezett kiszorítani a nyilvánosságból, így alapvetően a felejtés és az elfojtás jellemezte társadalmi emlékezetét. A nyolcvanas évek elejéig az elhallgatást a dokumentumfilmek területén két alkotás törte meg. Úttörő munka Nádasy László 1965-ös egész estés rendezése, az Éva A-5116, amelyben az auschwitzi tábort túlélő kislány már Lengyelországban élő egyetemistaként újsághirdetésen keresztül keresi magyar szüleit. A szintén 1965-ben készült lírai etűd, a Jelenlét, Jancsó Miklós filmje közvetve utal a deportálásokra, mikor két falu zsidó emlékeket őrző elhagyatott, romos épületei révén az egykori közösség hiányát mutatja meg. 1982-ben A látogatás új nézőpontból közelíti meg a holokauszt emlékezetét: a túlélő és a szemtanúk (egykori szomszédok) viszonyán keresztül érinti a zsidókkal szembeni előítéletet, s először veti fel az elhurcoltak szűkebb környezetének, egyúttal a társadalom egészének felelősségét.

A látogatás Bruck Edith-ről, a szülőfalujából erőszakkal elvitt, családját elvesztett és hontalanná vált írónőről, szülőföldjéhez és paraszti-zsidó gyökereihez fűződő viszonyáról szól. 12 éves volt, mikor családját deportálták, szülei és testvérei meghaltak, ő Auschwitzot, Dachaut és Bergen-Belsent megjárva tizennégy évesen tért haza. Fiatalkori útkeresése során vette fel a Bruck nevet, önkéntes száműzetése közben több országban élt, majd Olaszországban telepedett le. Primo Levi, a holokausztirodalom egyik nagyhatású szerzőjének biztatására kezdte szépirodalmi formába önteni traumatikus élményeit. Nagy visszhangot keltett első, Ki téged úgy szeret című regénye, amely olasz nyelven 1959-ben (magyarul 1964-ben) jelent meg.

A róla szóló portréfilm egy werkfilm tervéből született, amelyet B. Révész László készített volna az itthon filmet rendező Bruck Edith-ről. Az írónő ugyanis forgatókönyvet írt korábbi magyarországi fogadtatásáról, amelyből Nemeskürty István, a Budapest Stúdió vezetője szeretett volna filmet készíttetni, de a Filmfőigazgatóság a szöveget túl kritikusnak minősítette, és nem engedték leforgatni. Ezután javasolta B. Révész, hogy készüljön olyan portréfilm, amelynek hangsúlyos része az írónő szülőfalujába tett látogatása.

A film első helyszíne Bruck Edith lakóhelye, Róma, ahol barátai, írók, kritikusok méltatják művészetét és személyiségét, köztük Cesare Zavattini, a világhírű olasz filmkritikus és forgatókönyvíró. A budapesti beszélgetésen többek között Mérei Ferenc pszichológus, Mándy Iván, Lázár István, Ember Mária írók vesznek részt, és Bruck találkozik Illyés Gyulával is, akinek verseit fordította olaszra. A magyar kortársak, akik a kádári konszolidációban elfogadták a múlt sebeivel való csendes együttélést, a holokausztról kifejtve véleményüket a kompromisszumok, a megbocsátás lehetőségét járják körül, amely szemben áll a múlttal folyamatosan perlekedő írónő nyughatatlanságával.

A film eddigi részei mindenekelőtt intellektuális, értelmiségi beszélgetések a zsidó identitásról és a holokauszt értelmezhetőségéről. A film kivételes hatása azonban az érzelmileg rendkívül erős második felének köszönhető, amely módszerében is eltér az előző, interjúkra épülő jelenetektől. Mikor Bruck Edith hazatér falujába, Tiszakarádra, mint egy szituációs dokumentumfilmben, a kamera elsősorban megfigyeli a találkozás emberi reakcióit. Az egykori családi házhoz érkezik a stáb, és az elhanyagolt, romokban álló épülethez tartanak a szomszédok, gyerekkori ismerősök. Gyűlnek az utca idős emberei, közösen emlékeznek, miközben Kardos Sándor operatőr kézi kamerával veszi a találkozások pillanatait, az emlékektől elérzékenyült arcokat. A legmegrázóbb jelentben a családi otthon düledező falai között Bruck Edith-ből feltartóztathatatlanul és vigasztalhatatlanul tör felszínre a fájdalom.

1982-ben szeretettel fogadja a falu népe, de Bruck Edith nem titkolja, hogy rossz emlékeket őriz korábbi visszatéréseiről. A lágerből hazaérve, amikor szembesült a család hátrahagyott tárgyainak széthordásával, szinte elkergették („miért jöttek vissza a zsidók?!”), és mikor 1962-ben járt a falujában, akkor sem empátiával fogadták, hanem elutasításban részesült. Most megbékélést remélt szülőföldjére tett látogatásától, vigaszt keresett, megbocsátani szeretett volna. A filmből nem kapunk megnyugtató választ, enyhítette-e fájdalmát az emlékek újraélése, csillapították-e erkölcsi jóvátétele utáni vágyát a feltépett sebek. Az utolsó képsorokban bontják a családi házat, eltakarítják a romokat – lassan eltűnnek a múlt jelei, a túlélők azonban tovább hordozzák magukban a kitaszítottság keserűségét.

Irodalom

Koltai Ágnes, Kettős portré, Filmvilág, 12. sz., 1982, 5.