A látogatás

B. Révész László dokumentumfilm- és televíziós rendező amatőr filmesként kezdte pályáját, majd évtizedeken keresztül a televíziónál dolgozott (közel 1500 műsor rendezője volt). Társadalmi problémákra érzékeny filmesként olyan alkotásokat készített, mint a falvak átalakulását majdnem negyven éven át dokumentáló Pogány (1970–2008), az ózdi munkáscsaládokról 1975-ben forgatott, nyilvánosságra nem hozhatott, majd 2005-ben bemutatott és díjazott Kisamerika, vagy a hajléktalanokkal foglalkozó Diogenész hordót keres (2006). Az életmű fontos darabja, A látogatás a holokauszt-traumával foglalkozó első hazai dokumentumfilmek egyike, pedig harminchét évvel a második világháború és a vészkorszak után készült. Bár a zsidóság tragédiája nem volt teljesen tabutéma a szocialista rendszerben, az emlékezetpolitika igyekezett kiszorítani a nyilvánosságból, így alapvetően a felejtés és az elfojtás jellemezte társadalmi emlékezetét. A nyolcvanas évek elejéig az elhallgatást a dokumentumfilmek területén két alkotás törte meg. Úttörő munka Nádasy László 1964-es egész estés rendezése, az Éva A-5116, amelyben az auschwitzi tábort túlélt kislány már Lengyelországban élő egyetemistaként újsághirdetésen keresztül keresi magyar szüleit. A szintén 1965-ben készült lírai etűd, a Jelenlét, Jancsó Miklós filmje közvetve utal a deportálásokra, mikor két falu zsidó emlékeket őrző elhagyatott, romos épületei révén az egykori közösség hiá­nyát mutatja meg. A látogatás új nézőpontból közelíti meg a holokauszt emlékezetét: a túlélő és a szemtanúk (egykori szomszédok) viszonyán keresztül érinti a zsidókkal szembeni előítéletet, s először veti fel az elhurcoltak szűkebb környezetének, egyúttal a társadalom egészének felelősségét.

A látogatás Bruck Edith-ről, a szülőfalujából erőszakkal elvitt, családját elvesztett és hontalanná vált írónőről, szülőföldjéhez és paraszti-zsidó gyökereihez fűződő viszonyáról szól. Tizenkét éves volt, mikor családját deportálták, szülei és testvérei meghaltak, ő Auschwitzot, Dachaut és Bergen-Belsent megjárva tizennégy évesen tért haza. Fiatalkori útkeresése során vette fel a Bruck nevet, önkéntes száműzetése közben több országban élt, majd Olaszországban telepedett le. Primo Levi, a holokauszt-irodalom egyik nagyhatású szerzőjének biztatására kezdte szépirodalmi formába önteni traumatikus élményeit. Nagy visszhangot keltett első, Ki téged így szeret című regénye, amely olasz nyelven 1959-ben (magyarul 1964-ben) jelent meg.

B. Révész László werkfilmet tervezett az itthon forgató Bruck Edith-ről, ebből az ötletből született meg végül a portréfilm. Az írónő ugyanis forgatókönyvet írt korábbi magyarországi fogadtatásáról, amelyből Nemeskürty István, a Budapest Stúdió vezetője filmet szeretett volna készíttetni, de a Filmfőigazgatóság a szöveget túl kritikusnak minősítette, és nem engedték leforgatni. Ezután javasolta B. Révész, hogy készüljön olyan portréfilm, amelynek hangsúlyos része az írónő szülőfalujába tett látogatása.

A film első helyszíne Bruck Edith lakóhelye, Róma, ahol barátai, írók, kritikusok méltatják művészetét és személyiségét, köztük Cesare Zavattini, a világhírű olasz filmkritikus és forgatókönyvíró. A budapesti beszélgetésen többek között Mérei Ferenc pszichológus, Mándy Iván, Lázár István, Ember Mária írók vesznek részt, és Bruck találkozik Illyés Gyulával is, akinek verseit fordította olaszra. A magyar kortársak, akik a kádári konszolidációban elfogadták a múlt sebeivel való csendes együttélést, a kompromisszumok, a megbocsátás lehetőségét járják körül, amely szemben áll a múlttal folyamatosan perlekedő írónő nyughatatlanságával.

A film eddig mindenekelőtt a zsidó identitásról és a holokauszt értelmezhetőségéről szóló intellektuális beszélgetésekből áll. Kivételes hatást azonban inkább második fele kelt, amely más módszerrel készült, mint az interjúkra épülő első jelenetek. Mikor Bruck Edith hazatér falujába, Tiszakarádra, mint egy szituációs dokumentumfilmben, a kamera elsősorban a találkozás emberi reakcióit figyeli meg. Az egykori családi házhoz érkezik a stáb, és az elhanyagolt, romokban álló épülethez tartanak a szomszédok, gyerekkori ismerősök. Gyűlnek az utca idős emberei, közösen emlékeznek, miközben Kardos Sándor operatőr kézikamerával rögzíti a találkozások pillanatait, az emlékektől elérzékenyült arcokat. A legmegrázóbb jelentben a családi otthon düledező falai között Bruck Edith-ből feltartóztathatatlanul és vigasztalhatatlanul tör felszínre a fájdalom.

1982-ben szeretettel fogadja a falu népe, de Bruck Edith nem titkolja, hogy rossz emlékeket őriz korábbi visszatéréseiről. A lágerből hazaérve, amikor szembesült a család hátrahagyott tárgyainak széthordásával, szinte elkergették („miért jöttek vissza a zsidók?!”), 1962-es hazatérésekor szintén elutasítók voltak vele. Most megbékélést remélt szülőföldjére tett látogatásától, vigaszt keresett, megbocsátani szeretett volna. A filmből nem kapunk megnyugtató választ, enyhítette-e fájdalmát az emlékek újraélése, csillapodott-e erkölcsi jóvátétel utáni vágya. Az utolsó képsorban bontják a családi házat, eltakarítják a romokat – lassan eltűnnek a múlt jelei, a túlélők azonban tovább hordozzák magukban a kitaszítottság keserűségét.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala