súgó szűrés
keresés

Éva A-5116

Rendező
Nádasy László
Bemutató
1964
Filmtípus
dokumentumfilm
Filmhossz
1 óra 27 perc
A szócikk szerzője
Kránicz Bence

„Milyen undorító ez a világ, és különösen a mi számunkra.” Hátrahőköltető nyitómondat. A kezdő monológ alatt az auschwitzi koncentrációs tábor maradványait látjuk, a drámaian, végletesen kiábrándult nyitány tehát indokolt. Nádasy László (1927–1983) filmje azonban végső soron egyszerre bizonyítása és cáfolata az idézett tételmondatnak, amely vonatkozhat az európai vagy közelebbről a magyar zsidóságra, az identitásukat vesztett, elárvult emberekre, de enigmatikussága miatt szélesebb jelentést is kaphat: a világ mindenki számára undorítóvá vált, akik itt és most élünk, vagyis akik a holokausztról szóló tudás birtokába kerültünk.

A második világháború után a vészkorszakot éveken át szemérmes hallgatás övezte itthon, amelyen érdemben a túlélők visszaemlékezései sem változtattak, hiába jelent meg Szép Ernő Emberszaga (1945), Zsolt Béla Kilenc kofferje (1946), vagy készült el Radványi Géza filmje, a Valahol Európában (1947). Az 1948-ban államosított, kommunista direktívák szolgálatába állított magyar filmgyártás sem igen foglalkozott a holokauszt eseményeivel vagy emlékezetével, noha ismerünk fontos kivételt: a Budapesti tavasz (Máriássy Félix, 1955) nagy erejű képekben mutatta be a gettósítást és a Duna-parti kivégzéseket. Dokumentumfilm viszont ekkor még nem készült a témában, és az 1945-ös híradófelvételek után külföldön is inkább csak az ötvenes évektől kezdve dolgozták fel a vészkorszak történéseit. Kivált Alain Resnais esszéisztikus, kísérleti stílusú etűdje, a Sötétség és köd (Nuit et Brouillard, 1956) váltott ki komoly nemzetközi figyelmet, amely Nádasy munkájának is bizonyosan fontos előképe volt. Az Éva A-5116 több szempontból a magyar filmtörténet kivételes darabja: az egyik első hazai dokumentumfilm a világháborús pusztítás következményeiről – Jancsó Miklós Jelenlét-sorozatának (1965–1986) nyitódarabjával egy időben készült –, és az egyik első egész estés dokumentumfilmünk.

Egy Ewa Krcz nevű lengyel lányról szól, aki nem ezen a néven született, és nem Lengyelországban. Az alkarjára tetovált szám és Josef Mengele feljegyzései alapján magyarországi transzporttal érkezett Auschwitz-Birkenauba, kisgyerekként. Rózsa János újságíró a hatvanas évek elején készített riportot az egykori koncentrációs tábor helyén épülő archívumról és múzeumról. Ekkor adott hírt a húsz év körüli nőről is, aki meg akarja találni a családját, magyar szüleit, ha még életben vannak. Az Új Életben megjelent cikk nyomán Ewa Krcz-et meghívták Magyarországra, Nádasy filmje pedig a látogatás során létrejövő találkozásokra koncentrál, a lány felhívására ugyanis számosan jelentkeztek. Szívfájdítóan sokan vélik felfedezni Ewában az eltűnt Évát, húsz éve szem elől tévesztett lányukat, unokájukat. Ewa mindenkivel találkozik, és megilletődötten, de fegyelmezetten fogadja a hisztérikus szeretetet, sőt rajongást, amely körülveszi őt Budapesten. Elvileg az Éva A-5116 főhőse nyomoz a múltja után, de valójában az ő identitása a legszilárdabb: céltudatos, kiegyensúlyozott orvostanhallgató; könnyen nevet, amikor vendéglátói táncba viszik az Ifiparkban, és élvezi a napsütést, amikor elutazik a Balatonra. A hirdetésére jelentkező családok, szülőjelöltek viszont kétségbeesett, összetört emberek, akik az ismerősnek hitt kislány révén próbálnak megmenteni valamit elsüllyedt világukból, összeragasztani darabokra tört életük cserepeit. „A mosolya, a tartása, a haja – csak ő lehet” – hány ilyen vágyakozó mondatot hallunk, mennyi megszállott, traumatizált túlélő kerül az operatőr, Sára Sándor kamerája elé! A keresés eredménytelen: az ujjlenyomatok egyezőségére alapozott daktiloszkóp-vizsgálat szerint a jelentkezők közül senki nem rokona Ewa Krcz-nek.

Nádasy és Sára maradék filmnyersanyagra, kedvezőtlen technikai körülmények között forgatott munkája a cinema verité korai magyar példája. A kamera jelen van Ewa össznépi fogadásán, a potenciális rokonokkal zajló találkozásokon, az orvosi vizsgálatokon – megfigyeli, de nem alakítja az eseményeket, elveti a „beszélő fejes” magyarázatokat. Nádasy egyik korábbi játékfilmjében, a Lopott boldogságban (1962) is használt kézikamerás felvételeket (operatőr: Tóth János), izgatta a „spontán filmezés” lehetősége, Sára pedig a Cigányokban (1962) követett hasonló alkotói módszert. Az Éva A-5116 stílusát a töredezettség és az asszociáció határozza meg. A technikai színvonal helyenként csak kép és hang külön rögzítését tette lehetővé, ám az így keletkező elcsúszások jelentésképző erővel bírnak, a trauma nyomán kizökkent időről, a széthullott életekről tanúskodnak. Nádasy ugyanakkor a vad és radikális képzettársításoktól sem riad vissza: az önfeledten táncoló fiatalok képére az Auschwitzban meggyilkolt zsidók görcsbe rándult holttestét vágja rá. A dermesztő montázs éppen úgy szólhat a túlélés parancsáról, az egyszerre megismerni és felejteni vágyott múltról, mint az élő és élettelen testek rideg megfigyeléséről.

Nádasy László az Éva A-5116 forgatásának idején már sikeres forgatókönyvírónak és elfoglalt rendezőnek számított. Fábri Zoltán alkotótársaként írta az Életjelet (1954) és a Körhintát (1956), a betiltott Keserű igazság (Várkonyi Zoltán, 1956) forgatókönyvén is dolgozott. Ranódy László társrendezője volt a világháborús pusztítás nyomait megmutató A tettes ismeretlenben (1958), és megbízható szakemberként vezényelte le a kommunista eszme ideologikus zsánerfilmjeit: a Megöltek egy leányt (1961) osztályharcos Romeo és Júlia-átiratát, később a Fény a redőnymögött (1965) szabotázsfilmjét. Fia, ifj. Nádasy László is filmrendező lett, és a rendszerváltás után elkészítette az Éva A-5116 folytatását: Az örök Évában (2006) Ewa Krcz újra Magyarországra látogat, és találkozik egy nővel, aki talán a féltestvére. Korszerű genetikai vizsgálatot végeznek rajtuk, de ezúttal sem igazolódik a rokonság. Éva sosem lel rá magyar családjára, mégsem marad egyedül: a róla szóló két film annak bizonyítéka, a közös történelmi tapasztalat, a közös veszteség hogyan teremt eltéphetetlen kötelékeket.

Irodalom

Gyertyán Ervin, Magyar film – 1963–1964, Látóhatár, 4. sz., 1964, 736–742.

Sárközy Réka, Elbeszélt múltjaink – A magyar történelmi dokumentumfilm útja, Budapest, 2011, 1956-os Intézet – L’Harmattan, 103–106.