súgó szűrés
keresés

Körhinta

Rendező
Fábri Zoltán
Bemutató
1956.02.02.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 30 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

Az 1955-ös év a magyar filmtörténet csillagéve, amikor is sorozatban készítenek el és/vagy mutatnak be jelentékeny művészi értékű és hatású műveket. Egyes teoretikusok szerint ekkor születik meg a magyar filmművészet a Gázolással, az Egy pikoló világossal, a Budapesti tavasszal, a Körhintával és A 9-es kórteremmel. Közülük is kiemelkedik a Körhinta, nem feltétlenül azért, mert művészi szempontból a többi felett áll, hanem mert hosszú idő után ez az első olyan hazai film, amelyre a nyugat-európai filmértők és filmrajongók is felfigyelnek, sőt a híre bejárja a világot. Cannes-ba is eljut, ahol díjat ugyan nem kap, de az elismerés kijut neki, mások mellett François Truffaut, a későbbi francia újhullám vezéralakja is lelkesen köszönti.

Körhinta rendezője a magyar film egyik legjelentősebb alkotója, Fábri Zoltán (19171994). Fábri a színházból érkezett, de a képzőművészettel is meghitt viszonyt ápoló, klasszikus beállítottságú művész, aki mérnöki pontosságú tervek alapján, csaknem kézműves igényességgel tervezte meg a filmjeit, amelyek „vízjele” a drámaiság felfokozását célzó montázsépítkezés, az expresszív képi megoldások, a csúcsjelenetek víziószerűsége. Művészetének egyik megfejthetetlen titka, hogy jóllehet munkái alapvetően realista tónusúak, mégis képes volt hallucinációszerű állapotokat megfogalmazni a vásznon: ez a látszólagos ellentmondás stílusa meghatározó eleme (Hannibál tanár úr, 1956; Édes Anna, 1958; Utószezon, 1966).

Fábri az ötvenes évekbeli magyar film egyik meghatározó irányzatát jelentő drámai-expresszionizmus vezéralakja. Formatörekvéseihez a honi előzményeket Fejős Pál munkáiban (Ítél a Balaton, 1932), valamint Szőts Istvánnál (Emberek a havason, 1941; Ének a búzamezőkről, 1947) találjuk meg, míg az egyetemes filmtörténeti mintát – az irányzat elnevezése által sugalltakkal szemben – nem a német expresszionizmus, hanem a szovjet montázsiskola filmjei kínálták Fábri számára. Nemcsak a drámaiság extrém felfokozása – amelynek egyik eszköze az erőteljes montázsépítkezés –, hanem a konfliktuselvű dramaturgia alkalmazása bizonyítja a rendező kapcsolódását a szovjet iskolához. A drámaiságot mindenekelőtt az egymással ellentétes minőségek ütköztetése teremti meg, illetve növeli a Fábri-filmekben. A technika legragyogóbb példája éppen a Körhintából származik: a teljes magyar filmtörténet egyik legerőteljesebb montázsjelenetében, a már a maga korában is sokak által csodált és máig nem avuló hatású táncszekvenciában dinamikus és statikus plánok, rövidebb és hosszabb snittek, szemmagasságból vett és extrémen alacsony kameraállásból készült képek robbannak egymásnak, a hatást a párhuzamos és a metrikus montázs kombinálása mélyíti el. (Egyrészt váltogatva látjuk a táncoló párokat, illetve a szomszédos szobában ülő-beszélgető szereplőket [párhuzamos montázs], másrészt a plánok hossza egyre rövidül a jelenetben [metrikus montázs]). A jelenet különlegessége – egyúttal filmszerűségének kovásza –, hogy a figurák elemi erejű indulatait nem a szavak, hanem valóban a képek nyelvén, illetve a figurák mozdulatain keresztül mutatja be, szikráztatja fel: a Körhinta ekképpen azt demonstrálja, hogy a forgatókönyvírók egyeduralma (amely a negyvenes évek végétől kezdődő sematizmus korát jellemezte) véget ért a magyar filmben, és a rendezőké következik.

Körhinta Fábri harmadik munkája az 1952-es termelési film, a Vihar és a magyar film újjászületését előlegező, 1954-es Életjel után (ha nem számítjuk a Gyarmat a föld alatt termelési filmjét, amelyben a rendező szintén dolgozott). A Körhinta nem remekműnek készült, eredetileg a termelési filmek palettájának szélesítése – a mezőgazdasági téma megjelenítése – céljából karolták fel a Filmgyárban a tervet, még 1953-ban (rendezőnek Máriássy Félixet jelölték ki, aki azonban infarktusa miatt nem tudta megrendezni). 1953-tól dolgozott Sarkadi Imre a filmnovellán (Leányvásár), amelyet Fábri és Nádasy László átírt, megnövelte a drámai gyúanyagot benne.

Mindazonáltal a hagyományos elbeszéléstechnikával elmesélt, lineáris cselekmény nem tetszik különlegesnek, már azért sem, mert a banális történetben szép számmal megtalálhatók a sematizmus jegyei. Az 1953-ban játszódó filmben a téeszből kilépők és a maradni szándékozók konfliktusa képezi a hátteret egy meseszép love storyhoz, Romeo és Júlia történetének a szocialista Magyarország viszonyai közé adaptált változatához. A téeszek fenntartásának híve, Máté (Soós Imre) beleszerelmesedik a kilépni akaró Pataki lányába, Mariba (Törőcsik Mari), akit azonban apja másnak szán feleségül. A politikai intenciók kivált a figurák pozicionálásán és sorsuk alakulásán látszanak: Máté az agilis országépítők rokona, a téeszből kilépők pedig negatív figurák (igaz, nem annyira elvetemültek, mint a sematikus filmek antagonistái), beszédes továbbá a happy end is, miszerint a rendszer elkötelezettje elnyeri jutalmát.

Körhinta cselekményének politikai mellékzöngéi nyilvánvalóan teljességgel érdektelenek (talán nem túlzás kijelenteni, hogy már a film elkészültekor azok voltak), a szerelmi történet ereje azonban nem kopott meg szemernyit sem, továbbá a film ábrázolásmódja is frissnek hat. Különlegessége a képi kifejezés plaszticitásában és a montázsépítkezés innovativitásában áll (a lakodalmi tánc mellett a nyitányban látható körhinta-jelenet emelendő itt ki), továbbá abban, ahogyan Fábri egységbe forrasztja a halk (lírai) életképeket és a vad (drámai) indulatokat. Csaknem minden együtt van tehát a filmben, amely a legkiválóbb Fábri-műveket a későbbiekben jellemzi majd.

Irodalom

1955. Körhinta = Pap Pál szerk., Fábri Zoltán, a képalkotó művész, Budapest, 1994, Szabad Tér, 117–130.

Barabás Klára, A történelem körhintáján. Fábri 100, Budapest, 2017, MMA Kiadó, 124–134.