súgó szűrés
keresés

Emberek a havason

Rendező
Szőts István
Bemutató
1943.01.29.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 30 perc
A szócikk szerzője
Gelencsér Gábor

Az erdélyi születésű Szőts István (1912–1998) festészeti tanulmányok után fordult a filmhez mint olyan új művészeti ághoz, amely az addigiakhoz képest jóval összetettebb kifejezési lehetőségeket rejtett magában, s amelyet ihletett szavakkal „az ég és a föld világszínpadán játszódó »kozmikus« művészetnek” nevezett. Ideáljának a klasszikus szovjet avantgárd filmet, a francia művészi filmet és a skandináv rendezők munkásságát tekintette, esztétikai „bibliája” pedig Balázs Béla A látható ember és A film szelleme című alapművei voltak. Csakhogy az 1930-as évek magyar filmgyártása, amelybe a huszonéves Szőts gyakornokként bekapcsolódott, nem kedvezett az ilyesfajta ideáknak. Ő azonban nem tágított művészi eszméitől, s függetlenként, makacs elszántsággal valósította meg öntörvényű és eredeti filmjeit. Talán ezért is maradt életműve, ahogy életrajzi feljegyzéseiben írta, „befejezetlen, töredék, torzó”. Mindössze két egész estés játékfilmet és négy rövidfilmet forgatott. 1957-ben elhagyta hazáját, s Bécsben telepedett le. Osztrák produkcióban további művészeti tárgyú kisfilmek fűződnek a nevéhez. Számos terve csak írásos formában láthatott napvilágot. A nyolcvanas évektől egyre gyakrabban járt haza, új film forgatásának a terve is felmerült, erre azonban már nem került sor. A rendszerváltozás után művészetét rangos kitüntetésekkel ismerték el, egybegyűjtött írásait, forgatókönyveit kiadták, portréfilmet forgattak róla. Szőts István végre elfoglalhatta méltó helyét a magyar filmtörténetben.

A harmincas évek végén, rövid gyakornokoskodás után, minimális filmes tapasztalattal vágott bele első egész estés filmje, az Emberek a havason munkálataiba. A Hunnia Filmgyár eleinte támogatta produkciót, de látva a rendezőnek a kor sémáitól eltérő elképzelését, a producerek visszariadtak a kockázatos vállalkozástól, így végül Szőts személyi kölcsönből kezdte el a forgatást. Sztárok helyett kezdő színészeket választott a főszerepekre (Szellay Alice-t és Görbe Jánost), a stúdió mellett eredeti helyszínen, a címadó erdélyi havasokon is vett fel jeleneteket, s mindenekelőtt a film nem az úri középosztályt, hanem az egyszerű erdélyi favágókat állítja középpontba. A forgatókönyv az ugyancsak erdélyi Nyírő József novelláinak összefűzéséből született. A drámai történet a hagyományos értékek szépségéről és a természet rendjét megbontó pénz uralmának romboló hatásáról szól.

Csutak Gergő, a havasok favágója feleségével és újszülött kisfiával járja az erdőt: rituálisan bemutatja a gyermeket a természetnek, a természetet pedig a gyermeknek, amely majd neki is munkát, életet ad. Hamarosan fakitermelő vállalkozó jelenik meg az erdőben, s Gergőt elcsábítja a jobb megélhetés ígérete. Ám az idegen valójában Gergő feleségét akarja elcsábítani. Az asszony elmenekül ugyan előle, de menekülés közben szakadékba zuhan. A testi és lelki kínok hatására megbetegszik és hamarosan meghal. Férjének a halott szállítására sincs pénze, így egy megrendítő jelenetben arra kényszerül, hogy vasúton vigye haza elhunyt feleségét a temetésre. Az elkeseredett férfi bosszút áll, megöli a vállalkozót. Tettéért börtönbe vetik. Karácsonykor megszökik, hogy láthassa kisfiát, ám közben halálos lövés éri. Az elfogásáért kitűzött vérdíjból favágó társai ajándékot vásárolnak a kis árvának.

A bosszúdráma műfaji sémáját és az antikapitalizmus naiv ideológiáját felmutató film radikálisan új nyelven fogalmaz, méghozzá nem csak a korabeli magyar film viszonylatában. Szőts mindenekelőtt a tájat hívja segítségül hősei lelkiállapotának megfogalmazásához: az erdei „keresztelő” idilljét, vagy a csíksomlyói zarándokúton a völgyekbe leszálló felhők képét, amely mintegy az egekbe emeli a gyógyulás csodájában reménykedő „szent családot”. A természeti képek mellett a klasszikus némafilmkorszak expresszív képi fogalmazásmódját alkalmazza még a rendező, különös műgonddal a drámai jelenetek erős kontrasztjaiban, fény-árnyék-hatásaiban. Figyelemre méltó továbbá az ismeretlen pályakezdő színészek mellett az amatőr szereplők bevonása a favágók közösségének kisebb szerepeibe. Alig van előzménye a korszakban Szőts stílusának; csupán Fejős Pál korábbi, itthon visszhangtalan próbálkozásai, a Tavaszi zápor és az Ítél a Balaton említhetők 1932-ből vele egy sorban, továbbá egy osztrák rendező magyarországi vállalkozása, a Hortobágy 1936-ból, amelyet Szőts maga is igen sokra tartott.

Magyarországon rosszul fogadták a rendező bemutatkozását: a rezsim kultúrpolitikájának nem tetszett a szegénység kendőzetlen ábrázolása, a baloldali gondolkodók viszont túl vallásosnak, misztikusnak tartották a filmet. Nem így az olasz filmkritika, élükön az épp elinduló neorealizmus alkotóival. Az 1942-es velencei filmfesztiválon az Emberek a havason művészeti fődíjban részesült, lelkes méltatói pedig példaként állították az ismeretlen magyar rendező művét a megújuló olasz filmművészet elé. Carlo Lizzani, a neorealizmus későbbi neves rendezője így ír a Cinema című folyóiratban: „A hegyi ének, amit a fiatal Szőts adott Magyarországnak, jöjjön el hozzánk is, hogy felbátorítsa a lagymatagokat, felébressze a szunnyadó nemes érzéseket, és űzze ki a kapzsi nyerészkedőket Velence utcáiról.” Ha a maga korában nem is, később sikerült Szőts filmjének ezt a hatást a hazai filmművészetben elérnie. Vizuális látásmódja, természetszemlélete jól felismerhető az új hullámos nemzedék, Jancsó Miklós, Gaál István, Sára Sándor, Kósa Ferenc művészetében; Bereményi Géza első rendezése, A tanítványok pedig a megrendítő vasúti jelenet idézésével tiszteleg Szőts István emléke előtt.

Irodalom

Szőts István, Szilánkok és gyaluforgácsok. Egybegyűjtött írások, Pintér Judit, Zalán Vince szerk., Budapest, 1999, Osiris.

Metropolis, 1999, nyár.