Ének a búzamezőkről

Szőts István fájdalmasan szikár életműve egyúttal az egyik legtermékenyítőbb a magyar filmművészetben: alig fél tucat kisebb és mindössze kettő egész estés alkotásból áll, mégis évtizedekre hatóan formálta, inspirálta rendezőgenerációk egész sorát. Szomorú, hogy a művek csaknem láthatatlanok voltak, legalábbis az Emberek a havason (1943) debütáló remeklésén kívül a szélesebb közönséghez kevéssé, és inkább csupán – szűk körű belső vetítéseken – egyes alkotókhoz jutottak el. A második nagyfilm, az Ének a búzamezőkről hamar kiátkozott lett. Klerikálisnak, illetve a magyar paraszt földéhségének bemutatása okán korszerűtlennek, reakciósnak bélyegezte, és voltaképp már az első jelenete után betiltotta a rákosista kultúrpolitika (Rákosi Mátyás a nyitány búzaszentelő körmenete alatt tüntetően kivonult a tesztvetítéséről), hogy aztán évtizedekig egy raktár mélyén porosodjanak a kópiái. A film rehabilitációjára csak 1979-ben, a XI. Magyar Játékfilmszemlén került sor, az első nyilvános vetítését itt tartották – sok évvel, évtizeddel azután, hogy a magyar rendezők derékhadát megihlette, Bán Frigyestől (Talpalatnyi föld, 1948) Várkonyi Zoltánig (Simon Menyhért születése, 1954), Fábri Zoltántól (Körhinta, 1956) Ranódy Lászlóig (Szakadék, 1956), Makk Károlytól (Ház a sziklák alatt, 1958) Jancsó Miklósig (Szegénylegények, 1966), Gaál Istvántól (Sodrásban, 1964) Kósa Ferencig (Tízezer nap, 1965/1967) és Sára Sándorig (Feldobott kő, 1969).

A Móra Ferenc azonos című regénye nyomán készült film az első világháború után játszódik; hőse, Ferenc (Görbe János) szibériai hadifogságból szökve tér haza falujába, ahol az időközben félárvává lett – édesanyját elvesztő – kisfia, Péterke várja. A gyermeket Rókus családja neveli, azé a Rókusé, aki Ferenccel együtt szökött a fogságból, de éhen halt az úton, mert Ferenc nem adta oda neki a maga fejadagját. Bár akaratlanul lett Rókus halálának okozója, Ferenc otthon semmit sem szól minderről. Látszólag rendezi életét – még Rókus feleségével, Etellel (Szellay Alice) is összemelegedik –, ám az önvád elemészti a lelkét. Amikor Péterke véletlen balesetben a mocsárba fullad, halálát Ferenc az Isten büntetésének látja, és nem bírja tovább hordozni szörnyű titkát.

A film kihagyásos szerkezetben meséli el a történetet. Móra regényének karcsúsítására óhatatlanul szükség volt az adaptálás során, de a művelet nem volt zökkenőmentes, problémákat éppúgy szült, mint művészi többletet. A regény sűrítése miatt a cselekmény egyes elemei, motívumai nem tisztán érthetők (lásd például Ferenc felesége halálának körülményeit), másrészt viszont az elliptikus szerkesztés a film balladai hangvételét és végzetszerűségét is erősíti. A végzet munkáját nyomatékosítja továbbá a karakterek rajza: az Ének a búzamezőkről különlegessége, hogy legyenek bármily vétlenek a hősök benne, sorsuk szomorú véget ér. Ferenc tragikus vétsége, hogy mentette a saját életét, ráadásul belebetegszik az önvádba és vallomásával tébolyba – illetve öngyilkosságba – hajszolja Etelt, aki pedig végképp nem tehet semmiről.

Szőts a korabeli magyar filmművészet két kivételes érzékenységű operatőrével, Makay Árpáddal és Hegyi Barnabással forgatott, akikkel együtt megágyazott az ötvenes évek magyar filmje meghatározó irányzatát jelentő drámai-expresszionizmusnak (Körhinta, Szakadék, Ház a sziklák alatt), továbbá a hatvanas évek archaizálóbb csapásirányait (Tízezer nap) is kijelölte. A nyitány máris stilárisan nagy igényű művet ígér az alsó és felső kameraállású felvételek ritmikus montázsával, valamint a horizontvonalak sötétjével, és a későbbiekben ragyogó formaötletek egész arzenálja tűnik fel a filmben. Expresszív képkivágatok, szokatlan kamaraszögek, hatásos átélezések tagolják a jeleneteket (utóbbi, azaz az átélezés esetén a kép előtere és háttere között fokozatosan megváltozik a fókusz, előbbi életlenné, utóbbi élessé válik vagy fordítva; ez a megoldás látható például Ferenc vonatozásának jelenetében).

A rendező ragaszkodott hozzá, hogy ne műteremben, hanem eredeti helyszíneken forgasson a film valósabbá, valóságosabbá tétele érdekében, de nem egyszerűen a külvilág, hanem legalább ennyire a szereplők „belvilágának” realista bemutatása volt a célja. A madarak rajáról, a növényekről, a vízfelszínről készült képek gyakran a figurák lélekrezdüléseit érzékeltetik: Ferenc és Rókus gondolatai hazaszállnak, miközben a madarak csapatát fürkészik Szibériában; felbolydul a természet Péterke halálakor; árnyékot vet a fák lombja Ferenc arcára, amikor az orvosnak Rókus haláláról beszél. Mindez az Ének a búzamezőkről egyik legizgalmasabb aspektusát jelzi, nevezetesen a markáns szubjektivizáló szándékot, a figurák lelkében lejátszódó folyamatok plasztikussá tételének igényét, amely megközelítés a korábbi magyar filmektől idegen volt. A legváltozatosabb módokon igyekszik Szőts és két operatőre feltérképezni a hősök pszichéjét, legyen szó narratív megoldásokról (Ferenc flashbackjei Rókus haláláról) vagy pazar vizuális ötletekről. Az Etel látomását és vízióit négy percben bemutató képsor a film végén, közvetlenül a nő öngyilkossága előtt virtigli modern látásmódot jelez: méltán tekinthető a teljes magyar filmtörténet fontos szekvenciájának, olyan jelenetek előképének, mint amilyenek Fábri Zoltán Édes Annájában (1958), sőt Makk Károly korszakos Szerelem (1971) című művében láthatók.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala