Feldobott kő

A magyar filmtörténet hatvanas évekbeli csúcsidőszakában sorozatban születtek a kiválóbbnál kiválóbb művek debütáns rendezők műhelyében: Gaál István Sodrásban (1963), Kósa Ferenc Tízezer nap (1967), Kardos Ferenc és Rózsa János Gyerekbetegségek (1965) vagy Szabó István Álmodozások kora (1964) című műveit az alanyi hangvétel, a vallomásos jelleg, és nem utolsósorban a filmnyelvvel folytatott kísérletezés, az innovatív, míves képi világ hozta közös nevezőre. Sára Sándor (1933–2019) első nagyjátékfilmje az évtized ezen, úgynevezett „így jöttem”-filmjeinek sorozatát zárja le, és mind közül talán a legszemélyesebb.

Sárának egészen kivételes szerep jutott a magyar film hatvanas évekbeli aranykorában, rendezőként és/vagy operatőrként meghatározó fontosságú művek sorával volt jelen az újhullám megszületésekor és levonulásakor egyaránt. A paradigmaváltás elindításában többek közt az egyetemes filmtörténetben is unikálisnak számító (rövid)filmszociográfia, a Cigányok (1962) elkészítésével és Gaál István kísérleti etűdjeinek (Pályamunkások, 1957; Oda-vissza, 1962; Tisza – Őszi vázlatok, 1963) a munkatársaként, az újhullámos törekvések kiteljesítésében pedig a Sodrásban, illetve a Gyerekbetegségek, a Tízezer nap, az Apa (1966) fényképezésével vette ki a részét, hogy végül a Feldobott kővel méltó lezárását adja a korszaknak. A Feldobott kő talán azért is máig az egyik legjobb – ha nem a legjobb – játékfilmje, mert rendkívül hosszú érlelési szakasz előzte meg, és ott sűrűsödött benne Sárának az újhullám időszakában szerzett minden tapasztalata.

A cím Ady versét idézi, és a történelem által beszabályozott életekre, a szabad pályán keringés nehézségére utal. A film az ötvenes évek elejének gyalázattól mérgezett miliőjében játszódik, hőse a fiatal figuráns és hobbifotós, Pásztor Balázs, aki „osztályidegen” létére eleinte hisz az épülő új rendszerben, de érző-gondolkodó ember lévén idővel kiábrándul abból. A Feldobott kő leplezetlen önvallomás, amelyet számos momentum jelez, mindenekelőtt az, hogy Pásztor Balázs a rendező alteregója. (Sára is fotózással kezdte a pályáját, és az ő útját is megnehezítette „osztályidegen” származása; az pedig mindennél egyértelműbben jelzi Pásztor Balázs és Sára azonosságát, hogy a zárlatban az időközben filmrendezővé lett hős a Feldobott kő című filmet forgatja.)

A filmet direktorként, operatőrként és forgatókönyvíróként is jegyző Sára tehát egyrészt eljátszik a maga élettényeivel, másrészt rendre megidézi korábbi – rendezőként és operatőként abszolvált – kisfilmjeit, a Cigányokat a romatelepen játszódó részben, a Vízkeresztet (1967) a tanyasi világ ábrázolásakor. Mindazonáltal a Feldobott kő nemcsak Sára korábbi munkáihoz kapcsolódik ezer szállal, hanem a magyar filmtörténeti hagyományhoz is: a Valahol Európában (Radványi Géza, 1947) és az Ének a búzamezőkről (Szőts István, 1947) stilárisan és átvitt értelemben idéztetik meg benne, míg a Talpalatnyi föld (Bán Frigyes, 1948) konkrétan is.

A Feldobott kő máig delejes hatását a példás dramaturgia és a markáns, letaglózó erejű stílus szavatolja. Sára merészen elliptikus szerkezetet használ, a konfliktusok hagyományos értelemben vett kifejtését kerüli, és minuciózus pontossággal ábrázolja a hős lelkének rezdüléseit. Konzekvensen nem mutatja meg a fizikai konfrontációkat, ehelyett inkább különböző dramaturgiai és stílustechnikákkal sejteti azokat; továbbá a főhős lelkében lejátszódó változások jelzésekor a pszichológiai érzékét bizonyítja, ugyanis aprólékosan adagolt események sorozatával teszi a néző számára érzelmileg átélhetővé Pásztor Balázs ébredésének folyamatát; azt, ahogyan a fiatalembert férfivé edzi a történelem. Balázs eleinte maradéktalanul bízik az új rendben (a nyitányban mondja: „Hinni kell, és kész. Minden okunk megvan rá.”), majd több stációban elenyészik az optimizmusa: előbb értesül apja elhurcolásáról, aztán egy koncepciós per vádlottjának beismerő vallomását hallgatja a rádióban, hogy nem sokra rá a tanyaközpontban, ahová segíteni érkezik, megismerkedjen egy lidérces történettel a kollektivizálás lefolyásáról. Ezek az epizódok mintegy előkészítik a film csúcsjelenetét, a Balázs részéről testvéreként, apjaként szeretett, hithű görög kommunista, Iliász brutális meggyilkolását.

Sára munkájának maradandó értékei közé tartozik kiállításának, kivitelezésének módja. A film vizualitására egyaránt jellemzőek az expresszív és elvont, már-már festői kompozíciók (mindenekelőtt a történet csúcspontján, a Pásztor Balázst véglegesen-végzetesen új emberré formáló sokkélmények bemutatáskor), illetve a szociográfiai igénnyel megmunkált, fotorealisztikus képek (lásd például az expozícióban az épülő vízi erőmű előterében a földjüket szántó parasztembereket). A fényképezés módja néhol – a közelik és totálok pulzálására, vagy az ütemes variózásra épülő jelenetekben – sajátos ritmust kölcsönöz a filmnek.

A Feldobott kő a magyar filmtörténet korszakos darabja, hagyománykövető és újító mű, egy művészi értelemben ragyogó korszak csodálatos zárótétele. Egyúttal új kezdet is, Sára Sándor rendkívül sokszínű, tematikailag, műfajilag, stilárisan gazdag nagyjátékfilmrendezői pályájának nyitánya.