súgó szűrés
keresés

Tízezer nap

Rendező
Kósa Ferenc
Bemutató
1967.04.27.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 50 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

A harmincas évek végétől a hatvanas évek elejéig tragédiák sora – egy világégés, több rezsimváltás és egy forradalom – szántja fel a magyar történelmet. Értelmezzük bárhogyan a kádári konszolidációt, az tény, hogy a viszonylagos békét hozza el, ezzel megteremti a számvetés, a múlt feltárásának lehetőségét a magyar filmkészítők számára. Ráadásul a cenzúra is finomodik: vannak ugyan tabuk (az ’56-os események forradalomként szemlélése megengedhetetlen, a szovjet csapatok magyarországi állomásozása vagy a párt vezető szerepe kapcsán még kérdések sem fogalmazhatók meg), de szabadabban lehet beszélni olyan témákról, amelyekről korábban nem lehetett.

A korszakban sorra születnek a múltat pásztázó filmek. Míg a középnemzedék direktorai „objektívebb” hangon szólalnak meg és a történelmi traumák összefoglalását kísérlik meg tágabb időtávot átfogó (Kovács András: Hideg napok, 1966), sokszor évtizedeket görgető munkáikban (Herskó János: Párbeszéd, 1963; Fábri Zoltán: Húsz óra, 1965), addig a fiatalok alanyibb hangvétellel és önéletrajzi elemeket a filmjeikbe szőve közelítenek a történelemhez. Múltat faggató munkáik két legjelesebbike a Feldobott kő (Sára Sándor, 1969), illetve még előtte a Tízezer nap, a korszak és a konszolidáció egyik legizgalmasabb, egyúttal annak ellentmondásosságaira is rávilágító filmje. Már az elkészülése is viharos volt, a bemutatása sokáig kétségesnek tűnt.

Tízezer napot a konszolidációról szóló presztízsfilmnek szánták. Az alapötlet magától Kádár Jánostól származott: egy idős paraszt mesélte neki, hogy az ötvenes évek elejének téeszesítésekor fel akarta magát akasztani, de egy évtizeddel később, a fejlődés láttán már örül. Ez a cselekménymag számos okból tetszett meg Kádárnak: egyrészt a segítségével lehetővé vált az ötvenes évek kritikai szemlélete, másrészt annak demonstrálása, hogy az új rezsim szembe mer nézni a múlttal, ráadásul bemutathatónak tűnt a konszolidáció, a modernizáció üdvös volta. Nem utolsósorban pedig Nagy Imre személyének kompromittálásához is jó alapanyagnak tűnt a filmterv, hiszen az ötvenes évek sok fájdalmat hozó téeszesítését Nagy Imre vezényelte le.

A Balázs Béla Stúdió tagságának bevonása a produkcióba a nagy hatalmú kultúrkorifeus, Aczél György ötlete volt: úgy számolt, a fiatalok egy virtigli rendszerhű művel szolgálják meg a felkérést. A Tízezer nap azonban nem lett a konszolidációs politika kirakatfilmje, a végül a rendezői székbe került Kósa Ferenc (1937–2018) és legközelebbi munkatársai – többek között a forgatókönyvíróként segédkező Csoóri Sándor és az operatőr Sára Sándor – ezt megakadályozták.

Tízezer nap nagyigényű mozgókép-családregény. Főtémája a paraszti életvilág krízisei: a Széles család sorsán keresztül balladisztikus, elliptikus szerkezetben kíséri végig egy alföldi falu harmincas évektől a hatvanas évtizedig ívelő történetét. Annyiban különbözik az idősebb rendezőnemzedék hasonló filmjeitől, hogy a történelmi-politikai kontextus hajszállal gyengébb benne, s inkább fókuszál az egyszerű emberek drámájára (vissza-visszatérő kulcsmondata, hogy mikor jön el az a világ, amelyben nem a dolgok lesznek fontosak, hanem az emberek), továbbá nagyon személyes a hangvétele: Széles István (Molnár Tibor) fia (Kozák András) egyenesen rendezői alteregóként tételezhető.

A munkálatok 1963–1964-ben kezdődnek meg, a forgatásra 1965-ben kerül sor, ám a filmet botrányok és hosszú viták után csak 1967-ben mutatják be. Kósa filmje két tabut is sért: Széles István egy ízben forradalomnak nevezi ’56-ot („Azt mondták, ez a forradalom a miénk!” – fakad ki), továbbá öngyilkosságot követ el a második téeszesítéskor. A hatalom ezt nem tűrheti: az alkotók és a politikusok közötti hosszadalmas kötélhúzásnak a film cannes-i rendezői díja vet véget (máig talány, hogy miképpen hívták meg a fesztiválra: talán Jancsó Miklós intézte így), no meg az, hogy a végleges verzióban csökken az öngyilkosságmotívum jelentősége (az öngyilkosság sikertelen, illetve nem mutatják az eseményt). A forradalom szó viszont benne marad a filmben.

Tízezer nap alkotói nemcsak a magyar történelemre, de a magyar filmtörténetre is „rákapcsolódnak”, amennyiben az ötvenes–hatvanas évek paraszti tematikájú művei zöméhez hasonlóan Szőts István örökségét viszik tovább. A magyar falu és a táj totáljai, továbbá egyes expresszívebb képek jelzik a szőts-i hatást, ugyanakkor a filmben dokumentarista hitelességű (illetve annak tetsző) és líraivá stilizált kompozíciók is akadnak. Nemcsak a kép-, de az atmoszférateremtés is az ellenpontozó. Számos jelenetben tradíció és modernitás ütközik egymással (a nádfedeles parasztház tévéjén szuperszonikus repülők hasítanak), míg máskor a hangnemekkel játszik el Kósa Ferenc: a nevezetes őrszoba-szekvencia komikus alapszituációt fordít tragédiába (a Haumann Péter alakította rendőr lelövi a Szélesnek segítő Csere Mihályt), a család kőbányabeli találkozója egyszerre megrendítő és idilli.

A film ábrázolásmódja nem csupán ellenpontozó, de izgalmasan ellentmondásos is. A magyar vidék az ötvenes évek végére kezdte elveszíteni hagyományait, folklórját, ezért a ragaszkodás annak bemutatásához kortévesztett megoldásokat termett. A folklórelemek egy bomlásnak indult életformát igyekeztek megszépíteni és igazolni: nem a valóságot mutatták tehát, inkább meghamisították azt. A Tízezer nap archaizáló irányultsága ekképpen a magyar filmet a negyvenes–ötvenes években éltető szemléletmód korlátait, kifulladását jelezte, ugyanakkor új tendenciát is vázolt: a folklór stilizációs célú használatához mutatott irányt (Jancsó Miklós: Még kér a nép, 1971).

Tízezer napot 1968-ban beválasztották a legfontosabb magyar filmeket listázó „Budapesti tizenkettő”-be.

Irodalom

Varga Balázs, Filmirányítás, gyártástörténet és politika Magyarországon 1957–1963. Doktori disszertáció, Budapest, 2008, ELTE BTK Történettudományok Doktori Iskola, Társadalom- és Gazdaságtörténeti Doktori Program, 133–145., http://doktori.btk.elte.hu/hist/vargabalazs/disszert.pdf (utolsó letöltés: 2020. 06. 22.)

Perneczky Géza, A szépség mítosza, a harmónia széttörése, a köznapok költészete. Magyar filmképek stílusváltozatai = Filmkultúra 1965–1973. Válogatás, Bíró Yvette vál., Zalán Vince szerk., Budapest, 1991, Századvég Kiadó, 236–244