súgó szűrés
keresés

Párbeszéd

Rendező
Herskó János
Bemutató
1963.10.03.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
2 óra 10 perc
A szócikk szerzője
Murai András

Negyedik játékfilmje, a Párbeszéd bemutatásakor Herskó János már kulcsszereplője a hazai filmkultúrának. A rendezés mellett osztályt vitt a Filmművészeti Főiskolán, egyike az országban működő négy stúdió vezetőjének (harminchét film készült 1964 és 1970 között az általa irányított filmcsoportban, majd a Hunnia Stúdióban), dramaturgként olyan korszakos filmek előkészítésében vett részt, mint az Apa (Szabó István, 1966) és a Feldobott kő (Sára Sándor, 1969). Ezer szállal kötődött a filmgyártáshoz, ezért is volt a kortársak számára szinte sokkoló, amikor 1970-ben, karrierje csúcsán váratlanul elhagyta az országot, és Svédországban telepedett le. Külföldön leginkább pedagógiai tehetségét és tapasztalatát kamatoztatta: Stockholmban a filmakadémia tanára, később vezetője lett.

Különböző stílusban és témában készült hat filmje (A város alatt, 1953; Vasvirág, 1958; Két emelet boldogság, 1960; Szevasz, Vera, 1968; N.N. a halál angyala, 1970) közül a legnagyobb visszhangot a Párbeszéd váltotta ki; az a film, amely a Kádár-rendszerben elsőként vállalkozott a szembenézésre az 1945 utáni történelmünk vérzivataros és tabusított eseményeivel. Középpontjában egy viszontagságos kapcsolat áll, amely a második világháború végétől a korabeli jelenig, közel másfél évtizedet ölel át. Főszereplői meg­­győződéses kommunisták, akiket a tör­ténelmi események hoznak össze és sodor­nak el egymástól újra és újra. Judit (Semjén Anita) a mozgalomban ismerkedik meg Lacival (Sinkovits Imre), aki később a koncepciós perek áldozataként börtönbe kerül. Judit az épülő Sztálinvárosban kezd új életet, ahol egy népi költő társa lesz. Judit és Laci a történelmi fordulatokat eltérően éli meg – így a forradalmat is –, s bár többször eltávolodnak egymástól, a film végén hosszú párbeszédben tisztázzák viszonyukat a múlthoz, lehetőséget teremve kapcsolatuk folytatására. A fordulatos történet lendületes elbeszélésében az európai modernizmus hatása fedezhető fel: az időrend­felbontásos narratíva alkalmazásával éri el Herskó, hogy a szereplők a múltat újfent a saját jelenükből értelmezzék.

A film a személyes sorsok történelmi meghatározottságáról szól. Ez lehet az oka annak, hogy a hősök lelkivilága halványan kidolgozott, és a férfi−nő viszonyt a szereplők ideológiai meggyőződése erősebben szabályozza, mint egymáshoz fűződő érzelmeik. Laci és Judit a kommunista mozgalomban helyüket és az igazságot kereső „tévelygők”, a személyi kultuszban csalódott, esendő, épp ezért rokonszenves emberek, ami megfelelt a Rákosiék bűneitől elhatárolódó Kádár János vezette párt elképzeléseinek. Ugyanakkor Herskó határozottan szakít a korábbi évek munkásfilmjeinek sematikus karaktereivel, különösen a női szereplőnél feltűnő a váltás. A nem hivatásos színész, Semjén Anita játszotta tétova, kicsit merengő, a Michelangelo Antonioni-filmek alakjaira emlékeztető Judit a magyar újhullám egyik legvonzóbb baloldali nőfigurája. Az Antonioni-féle modern filmnyelv inspirációja másutt is érződik, főként a séták közben folytatott dialógusokat követő hosszú kameramozgásoknál (a film operatőre Illés György volt).

A Párbeszéd a kompromisszumok filmje, ami többek között a tabuk kezelésében nyilvánul meg. Egyrészről alkalmazkodik a Kádár-rezsimet kompromittáló történelmi-politikai tények kimondásának tilalmához. Nem nevezi ’56-ot forradalomnak (mint pár évvel később Kósa Ferenc a Tízezer napban, 1965/1967), természetesen nem beszélhet a forradalom leverését követő megtorlásokról, és jóllehet megjeleníti a Rákosi-diktatúra visszaéléseit, a személyi kultusz éveiben játszódó részek hangulata olyan felszabadult, mintha a hatvanas években járnánk. Másrészt a Párbeszéd megmutat addig tabuként kezelt eseményeket. Rögtön egy politikailag érzékeny témát érintve kezdődik: a háború végén a koncentrációs táborból szabadulva Judit első útja a kommunista pártba vezet. Ebben nem csupán a holokausztra történő utalás számított merésznek, hanem annak kimondása is, hogy a zsidóüldözés áldozatai a baloldali mozgalmakban találtak menedéket. A Párbeszéd az 1956-os forradalmat is merőben új nézőpontból közelítette meg. Az ötvenes évek sematikus stílusában készült propagandafilmek (Keleti Márton: Tegnap, 1959; Keleti Márton: Virrad, 1960; Fejér Tamás: Az arcnélküli város, 1960), és az óvatos, az októberi eseményekre csak utaló Éjfélkor (Révész György, 1957) után jelentős előrelépés Herskó ’56-ot árnyaltabban ábrázoló filmje. Már az archív felvételek használata meglepetés lehetett a korabeli nézőknek, ugyanis az alkotók az október 23-i lelkes felvonulásról harminc másodperc eredeti felvételt implikáltak a forgatott anyagba; hallhatjuk továbbá felvételről Nagy Imre beszédét is (nevének említése nélkül), és láthatjuk a „Nem vagyunk mi elvtársak!”-at skandáló tömeget. Mindezzel együtt nem fenyegette a betiltás veszélye a filmet, sőt a Párbeszéd a kádári konszolidáció kezdetének mintadarabja. Főszereplői elfogadják az „ellenforradalom” leverését követő újrakezdés lehetőségét, erre utal a film végi, konfliktusokat kibeszélő jelenet, Judit és Laci vádló-védekező dialógusa, majd újra egymásra találása.

Herskó Párbeszéde elindította a történelemfaggató filmek sorát, néhány éven belül a hatvanas évek egyik fontos témája lesz a jelen és a múlt közötti „párbeszéd” megteremtése. Filmjét a múlt analízisét a jelennel az időrendfelbontásos elbeszélésmód segítségével összekötő kiváló alkotások sora követi, mint például Fábri Zoltán Húsz órája (1965) és Utószezonja (1967), Kovács András Hideg napokja (1966) vagy Szabó István Apája (1966).

Irodalom

Muhi Klára (szerk.): Herskó. Interjúkötet. Bp., 2006, Korona.

Muhi Klára: Párbeszéd és svédcsavar. Herskó János filmjei. Filmvilág, 2005. 3. sz.

Murai András: Újrahasznosított felvételek. 56-os filmdokumentumok a kora Kádár-korszak nyilvánosságában.Korall, 2016. 65. sz.