súgó szűrés
keresés

Apa – Egy hit naplója

Rendező
Szabó István (rendező)
Bemutató
1966.12.08.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 26 perc
A szócikk szerzője
Benke Attila

Ahogyan a hatvanas évek magyar új hullámát elindító alkotók első nagyjátékfilmjében, úgy Szabó István (1938) a francia új hullám szellemében készült pályakezdő művében, az egyébként jelen idejű Álmodozások korában (1965) is megjelennek a közelmúlt magyar történelmének eseményei (holokauszt, Rákosi-korszak, 1956) a szerzői-nemzedéki önvallomás kontextusában. „A múlt érzésem szerint minden pillanatunkban nagyon keményen, pszichésen bennünk él” – Szabó így fogalmazta meg filmjei premisszáját, amelyet az Apa – Egy hit naplójában még részletesebben kibontott.

Varga Balázs szerint a korszakban realista-objektív (Fábri Zoltán: Húsz óra, 1965; Kovács András: Hideg napok, 1966) és lírai-szubjektív (Gaál István: Zöldár, 1965; Sára: Feldobott kő, 1969) filmek készültek a közelmúltról. Az Apa utóbbiak közé sorolható, mert a néző a történetet, illetve az 1945 utáni magyar történelmet Bálint András karaktere, Takó Bence szemén keresztül fogadja be. Szabó István műve nemcsak ezért erősen szubjektív, hanem mert a rendező saját gyermekkori élményeiből táplálkozik, apahiányát dolgozza fel az Álmodozások korában megismert játékos, „francia új hullámos” stílusban (Szabó és a kis Takó orvosként dolgozó édesapja is egy fertőzés következtében halt meg 1945-ben).

Érdekes módon a rendező azt a szigorúan megkomponált képekkel dolgozó Sára Sándort kérte fel operatőrnek, aki már pályája kezdetén is hevesen kritizálta a spontaneitásnak és a véletlennek kedvező „újhullámos stílust”. Ám Szabó és Sára stílusának metszéspontjában a dinamikus kamerahasználat áll, és történelemtudatosságuk is közös nevezőre hozza a két alkotót. Az Apában gyakoriak a szubjektív képek. Egyrészt a cselekmény elején, a főhős kisgyerekkorát, illetve édesapjáról megmaradt emlékfoszlányait bemutató visszaemlékezésekben Sára kamerája azonosul a kis Takó nézőpontjával, így az őt átölelő, felemelő apa (Gábor Miklós) gyakorlatilag a nézőre is rátekint. Másrészt bizonyos jelenetekben összemosódik az „objektív” és a „szubjektív” történelem. Szabó István direkt rájátszik az amerikai kalandfilmekre és a kelet-európai partizánfilmekre, amikor Takó édesapjának kitalált háborús hőstettei elevenednek meg: mintha csak a „magyar James Bond” szállna szembe a nyilasokkal a gyors ritmusú akciójelenetekben. Az ötvenesévek-epizódok egyikében a május elsejei felvonuláson a nagy szocialista vezérek képei helyett a transzparensekről a mitizált apa néz vissza Takóra és a film közönségére. Az 1956-os tüntetések képsorain pedig felcsendül a „forradalom himnusza”, a híres Egmont-nyitány, és Szabó a valódi archív felvételek közé ékeli a dokumentarista stílusban fényképezett jeleneteket az egyetemista főhőssel és társaival.

Az Apa leginkább önreflexív epizódja magába sűríti mind Szabó személyes történetét, mind a magyar társadalom közelmúltjának történelmét, egyúttal pedig megelőlegezi a rendező hetvenes években készült allegorikus filmjeit (Tűzoltó utca 25., 1973; Budapesti mesék, 1977). Takó részt vesz egy filmforgatáson, amelyben az első próbafelvételen még Dávid-csillaggal a kabátján vonul a nyilasok által a Lánchídon áthajtott tömegben, majd a filmbeli film rendezője később nyilas karszalagot ad a főhősnek, aki a másik felvételen már maga is a terror képviselőjét formálja meg. A forgatás képsorai egyfelől azt mutatják be, hogy a háború borzalmait legfeljebb gyerekként átélő, statisztáló fiatal felnőttek nagy része a deportált zsidót és a diktatúra karhatalmistáit csak cserélhető szerepként fogja fel (kivételt képez a női főszereplő, Anni, akinek szülei a mauthauseni koncentrációs táborban haltak meg). Másfelől a jelenet „szerepcseréje” arra is utal, ami 1945 után és általában a rendszerváltozásokat követően gyakran megtörténik: az egykori elnyomott a hatalom birtokosává, sőt elnyomóvá válhat, ha egy „nagyhatalomnak” (a forgatáson a rendezőnek) ez áll érdekében.

Az Oldás és kötéssel (Jancsó Miklós, 1963) vagy a Tízezer nappal (Kósa Ferenc, 1965/1967) ellentétben, a Feldobott kőhöz hasonlóan az Apában a főhős identitáskrízise nem az apa-fiú-konfliktusból, hanem az apahiányból fakad. A fiú kamaszkorától kezdve kétségbeesetten próbál megteremteni magának egy olyan figurát, akire nemcsak ő, hanem osztálytársai is felnézhetnek, ezáltal pedig őt magát is elfogadja és megbecsüli környezete. Az ötvenesévek-epizódokban ezért is állítja be hős partizánnak és kommunista élharcosnak, aki nemcsak a nyilasokkal szállt szembe, hanem az ország újjáépítésében is főszerepet játszott. Ezt szimbolizálja a rendező életművében gyakran visszatérő allegória, a villamosroncs újbóli sínre állítása. 1956 nemcsak az ország sorsában, hanem Takó személyes drámájában is fordulópontot jelent, minthogy a főhősben ekkor tudatosul: le kell számolnia az apa mítoszával, önálló hőstettet kell végrehajtania, amelyre saját identitását felépítheti. Nem képes olyan hőssé válni, mint amilyennek apját képzelte, hiszen csak egy zászlót szerez a forradalom utcai harcai közepette, ráadásul akciója végül feleslegesnek bizonyul, mert társai megelőzték. Bár 1956 után is viseli szülője óráját, kabátját, ám a forradalom idején mégis elindult a felismerés útján, hogy ki kell lépnie az apa árnyékából az új és önálló élet érdekében. Ennek remek szimbóluma a film végi Duna-átúszás, amelyet végre saját erőből, saját magáért csinál – igaz, nem egyedül, hiszen mögötte van egész nemzedéke. Szabó, Sára, Gaál, Kósa és mások nemcsak személyes és társadalmi-történelmi szinten, hanem formai értelemben is erre törekedtek: egyaránt leszámoltak az 1945 előtti „fehértelefonos” vígjátékok és melodrámák illúzióvilágával meg az ötvenes évek sematizmusával, hogy önálló, az igazság kimondására koncentráló filmművészetet teremtsenek.

Irodalom

Fazekas Eszter, Arcok történelmi megvilágításban. Szabó Istvánnal Fazekas Eszter beszélget, Metropolis, 3. sz., 2003, 70–86.

Varga Balázs, Párbeszédek kora. Történelmi reflexió a hatvanas évek magyar filmjeiben =

„Hatvanas évek” Magyarországon. Tanulmányok, szerk. Rainer M. János, Budapest, 2004, 1956-os Intézet, 427–446.