súgó szűrés
keresés

Szakadék

Rendező
Ranódy László
Bemutató
1956.03.01.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 54 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

A negyvenes évek végén, illetve – a sematizmus korának sajnálatos intermezzója után – az ötvenes évek derekán és második felében készült magyar filmek a harmincas évtized paraszti-plebejus irodalmának örökösei. Mindenekelőtt a korszak egyik vezető irányzatát jelentő drámai-expresszionizmus kulcsművei adaptálják ezt az irodalmi hagyományt, a Ház a sziklák alatt (1958), a Körhinta (1955), a Simon Menyhért születése (1954), de az államosítás időszakában készült egyes filmek is, mint a Talpalatnyi föld (1948) vagy a Ludas Matyi (1950). A drámai-expresszionizmus és a „népi” irodalom metszetébe helyezhető a Szakadék is, Ranódy László (1919–1983) első önálló és fontos munkája. A társrendezőként jegyzett Ludas Matyi és Föltámadott a tenger (1953), illetve a Hintónjáró szerelem (1955) könnyed vígjátéka után – mint Karsai Kulcsár István írja – „Ranódy László igazi, határozott rendezői egyéniséget mutató […] korszaka a Szakadék forgatásával kezdődik”.

A filmes pályáján filmgyári gyakornokként 1939-ben – Szőts Istvánnal együtt – elinduló Ranódy már a negyvenes évek elején készen állt a Szakadék megrendezésére, de a terv megvalósítását osztályellenes izgatás miatt nem engedélyezték. 1945 után sem sikerült bő egy évtizedig leforgatnia a filmet – jóllehet fontos szakmai pozíciókat töltött be a koalíciós korszakban és az államosított filmgyártásban is –, mígnem Darvas József váltotta a népművelési minisztérium élén a keményvonalas Révai Józsefet. A Szakadék a népi írók jelentős alakjának tekinthető, az ötvenes években jelentékeny politikai karriert befutott Darvas műve, illetve művei alapján készült: a történetet eredetileg regényben dolgozta fel (Máról-holnapra, 1939), majd színdarabbá formálta (Szakadék, 1943).

A film 1936-ban játszódik, az Alföldön; középpontjában a nyomorsorból kitört, kiművelt tanító, Nagy István (Sinkovits Imre) áll, aki visszatér a falujába, ahol a szegények és jómódúak ellentéte végzetesen kiéleződik. Kivált azt követően, hogy véletlen balesetben meghal az iskola legeszesebb, legtehetségesebb gyermeke, a zsellér Bakos kisfia. A fiú halálát a zsellérek a falu dölyfös „kisura”, Böröcz-Horváth számlájára írják, akinek a lányát éppen elvenni készül az egyébiránt a szegényekkel szolidáris tanító. Nagy István két tűz közé kerül, vagyis inkább abba a szakadékba, amely a nincsteleneket a gazdagoktól elválasztja.

Szakadék tematikus előképeként a magyar filmből talán a falusi tanító kisközösséggel vívott küzdelmeit bemutató A harmincadik (Cserépy László – Apáthi Imre, 1942) jöhet szóba, továbbá John Ford korszakos munkája, a Ranódy László számára saját elmondása szerint jelentős inspirációt nyújtó Érik a gyümölcs (The Grapes of Wrath, 1939); formamodelljei pedig Szőts István Emberek a havasonja (1943) mellett a korszak drámai-expresszionizmusához tartozó magyar filmek – valamint a mintájukat jelentő szovjet montázsfilmek – voltak. A korabeli magyar filmekkel összehasonlítva a Szakadék különlegessége, hogy a sematikus filmeken nem azok témájának eliminálásával igyekszik túllépni, hanem éppenséggel a téma megtartásával, illetve átkódolásával. A Szakadék cselekménye tökéletes alapanyag lehetne egy termelési filmhez, Ranódy azonban magasművészetet formál belőle. Az „osztályharcos” tematikát mély humanizmussal telíti, az osztályellentéteket nem leegyszerűsítő dramaturgiai szerkezetben mutatja meg, hanem precízen felépített, jól működő struktúrát alkotva.

Továbbá Pásztor István operatőrrel az oldalán nagyhatású kompozíciókat teremtve. A Szakadék nemcsak dramaturgiáját tekintve innovatív, hanem a képépítkezését illetően is: a kilencéves kis Bakos ostoros megfenyítésének szívszorító jelenete Ranódy két évtizeddel későbbi remekművét, az Árvácskát (1976) előlegezi; a durván kontrasztos cséplésjelenetben szinte fojtogatja a nézőt a szálló-lebegő polyva; a cséplőgépek rögtön ezután következő versenye pazar ritmusú, ráadásul egyszerre thrillszerűen feszült és mélyen drámai. Mindezeken túl a háromperces dinamikus snittben mutatott temetési jelenet a teljes ötvenes évtized magyar filmjének egyik legragyogóbb képsora, technikai és művészi bravúr, amely akár Jancsó Miklós legendás hosszú snittjei előképeként is értékelhető. A miliőrajz sajátossága, hogy a film egyfelől a magyar falu már-már szociografikus hitelességű portréját nyújtja, egészében mégsem dokumentarista-realista világot vázol, hanem expresszíven-érzékien felfokozott léthangulatokat mutat be.

Az egyes jelenetek és képkompozíciók mívességének fokához mérhető a figurák kidolgozottsága. A Szakadék világát élő-lélegző alakok népesítik be, nemcsak a fő-, de a mellékszereplők is ilyenek. A figurák lélekrezdüléseit sokszor minimálgesztusok teszik láthatóvá: a Böröcz-Horváth lányát adó – játékfilmben itt debütáló – Bara Margit, vagy a kis Bakost alakító – minden idők egyik legmegkapóbb és legmeghatóbb gyerekszínészi teljesítményét nyújtó – Csőgör Tibor egy röpke tekintete, egy óvatlannak tetsző mozdulata a figura lelkének mélységeibe vezet el.

Szakadék a Horthy-érában játszódik, de nem valamiféle tézisfilm vagy pamflet. Nem a Horthy-korszakról szól, ugyanis mindenféle propagandisztikus tartalmat levet magáról, és az emberi küzdelem, szenvedés és szolidaritásvállalás egyetemes dimenzióit mutatja meg. Ezért is dokumentálja ez a film Ranódy László nagyformátumú rendezővé érését, felzárkózását a korabeli magyar filmművészek élcsapatához, Fábri Zoltán, Máriássy Félix és Makk Károly mellé.

Irodalom

Karsai Kulcsár István, Ranódy László, Budapest, é. n., Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum – Népművelési Propaganda Iroda, 27–41.