Árvácska

A horror – a filmben – valami olyasmi, ami túl van a felfoghatón. A horror eredendően irracionális, a horrorfilmek pedig per definitionem fantasztikus filmek. Ranódy László Árvácskája ellenben realista film, amely mégis minden horrorfilmnél irracio­nálisabb borzalmakat mutat be. A teljes magyar filmtörténetben aligha akad kegyetlenebb alkotás, a világfilmben sem sok. Bár az alapjául szolgáló Móricz-regény teljes borzalomkatalógusát nem használja fel, valahogyan mégis kegyetlenebb annál. Ha le vannak írva, akkor csupán elképzeljük a borzalmakat – akár úgy, hogy a fantá­ziánk mintegy önvédelemből, vagyis a lelki higiéniánk megtartása végett segít bekorlátozni a hatást –, ellenben ha látjuk a rettenetet a maga konkrétságában, akkor nincs menekvés: nem segít a képzelet.

Móricz kisregénye „korát megelőző”, váteszi mű. 1940-ben jelent meg először folytatásokban, de mintha az ekkor épphogy elkezdődő második világháború végső tanulságai – azaz botránya – íratta volna a szerzővel. A regény test, szellem és lélek oly mérvű amortizálódását, korcsosulását mutatta be, amely a világháború előtt elképzelhetetlennek látszott, és csak utána lett ismert. Az 1920-as évek végén játszódó cselekmény középpontjában az apátlan-anyátlan kis lelenclány áll, akit egyik nevelőszülőtől a másikig rugdal az élet, és annak ellenére nem fordul jóra a sorsa, hogy rendre próbál – mintegy öntudatlanul, a maga hét évnyi élete alatt összegyűjtött minden tapasztalatát latba vetve – javítani azon. Mindhiába, a háztartásváltások ugyanis csak ahhoz elegek, hogy új és újabb élményeket szerezzen az emberi aljasságról.

A rendező Elek Judittal közösen írta a forgatókönyvet. Az adaptáció kockázatos vállalkozás volt, ugyanis Móricz munkája remekmű, elvenni és hozzátoldani is veszélyes. Ranódyék mindkettőt megtették: megkurtították a történetet (a regényben három családhoz kerül el a kislány, a filmben csak kettőhöz: Dudásékhoz és Szennyesékhez), és hozzá is írtak (a kiváló lelencházi jelenetet például: ez a film egyik csúcspontja). Az Árvácska kulcsa a megfelelő címszereplő felkutatása volt. Ranódy László több ezer gyermeket hallgatott meg, míg megtalálta, akit keresett. A tanyasi kislány Czinkóczi Zsuzsa lényének teljességét adja a szerephez: kevés ellenállhatatlanabb színészi debütálást ismer a magyar film története.

A film a felkelő nap totáljával kezdődik, de ez a kép nem verőfényes történetet ígér. A nap tompa izzása a pusztító tűz színére emlékeztet, a tűzére, amely a zárlatban elhamvasztja a címszereplő otthonaként szolgáló istállót. A cselekmény zömében sötét színek uralják a képeket, még a nappali jelenetekben is: az Árvácska egy olyan világban játszódik, ahol ritkán süt a nap, és ahol még a kedves szó is – ha egyáltalán akad – sokszor mérgező. Nehéz elképzelni kegyetlenebb – sőt részletezettebb – passiót: a kislánynak betörik a fejét, megerőszakolják, éheztetik, lúggal csutakolják, a bűnbánat legkisebb jele nélkül. Egyetlen kivétel van az irgalmatlan tettek láncolatában, de épp ez a legrémületesebb mind közül. A hírhedt zsarátnokjelenet („Kedvesapám” Dudás a kislány tenyerébe parazsat tesz, mert – szerinte – lopott: meg­evett egy dinnyét a földeken) sokkja nem önmagában a szörnyű cselekményből következik, még csak nem is annak a gyermekre tett hatásából – hanem abból a hatásból, amelyet a szintén jelenlévő „Kedvesanyám” Dudásnére gyakorol. Mert micsoda bestiális tett az, amelytől még a szadista is megretten, amely még, ha átmenetileg ugyan, de az emberi monstrum szívét is megpuhítja?

Az ábrázolás fontos komponense, hogy a rendező, miként Móricz a kisregényben, egy állapotot, s nem egy folyamatot igyekszik leírni. Nem események valamely – bármely – irányba fejlődő sorozatát mutatja meg, hanem – némiképp visszafogottan, de semmiképp sem hidegen-ridegen – egy helyzetet regisztrál. A cselekmény állóképszerű, nem tart sehova, ekképpen a szerkezet hordozza a jelentést: az epizodikus építkezés „tartalma”, hogy nincs fejlődés, a világ megtapadt a bűn posványában. Egészen pontosan – és ez még rémisztőbbé teszi az összképet – olyan világot ábrázol a film (és persze a regény), amelyben ha mégis van változás, akkor az nem egyéb, mint a csekély humántartalékok felélése. A világ csak annyiban változik, hogy kilöki magából az emberség, a könyörületesség maradékát is: nem véletlen, hogy a kislány melletti egyetlen tiszta személy, az öreg Csomor János (Bihari József megrázó alakítása) nem vég­elgyengülésben, természetes halállal végzi, hanem a mérgező közeg pusztítja el.

A gondolatot, miszerint az ártatlanságot, romlatlanságot felitatja a bűntől toxikus miliő, a képi világ egyik jellemző eleme is hangsúlyozza. A Sára Sándor fényképezte film első felében meghatározó kompozíció a – gyakran kivarióval kombinált – nagy- vagy óriástotál, a belé vetett aprócska gyerekkel. Többet mondanak az elveszettségről ezek a totálképek, mint a gyermek ruhátlansága vagy a tortúrák, amelyeket át kell élnie: a világ konzekvensen és kitartóan elnyeli a tisztaságot, amely mind apróbb pont a végtelen térben. A másik uralkodó plán az elsősorban a kislánynak járó nagyközeli. Ha a totálok a rideg világba vetettségét fogalmazzák meg, a közelik a kiszolgáltatottságát az emberek között. Ezt a plánt használja Sára többek között a zsarátnokepizódban, ezt a marólúgos fejmosáskor, és ezt látjuk a zárlatban is, amikor a gyermek önmagát temeti.

A magyar filmtörténet egyik legjelentősebb teljesítményének nemzetközi elismerésére sajnos nem került sor, az Árvácska díjakat nem kapott. 2012-ben viszont bekerült MMA által megszavazott legjobb ötvenhárom magyar film közé.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala