A létezés eufóriája

A társadalmi emlékezet alakításában meghatározó a szerepük azoknak a filmeknek, amelyek történelmi tragédiát átélt, tanúságot tevő embereket állítanak középpontba. A holokausztról a magyar dokumentumfilm történetében olyan fontos alkotásokban vallanak túlélők, mint A látogatás (B. Révész László, 1982), a Társasutazás (Gazdag Gyula, 1985), a Mondani a mondhatatlant (Elek Judit, 1995), vagy a nagyszülőket a fiatal generáció nézőpontjából faggató Nagyi projekt (Révész Bálint, 2017). Ebbe a tematikai vonulatba illeszkedik A létezés eufóriája, amely ugyanakkor merőben új és szokatlan helyzetben foglalkozik a trauma feldolgozásával: annak a táncszínházi elő­adásnak a létrejöttét rögzíti, amelynek szereplője Fahidi Éva holokauszt-túlélő. Szabó Réka rendezése azonban sokkal több werk­filmnél. Fájdalmasan szép vallomás Éva erőt sugárzó személyiségéről, az alkotói folyamat során egymásra találó emberek kapcsolatáról és az öregség gyötrelmeinek elfogadásáról.

Fahidi Éva tizennyolc éves volt, mikor 1944-ben Debrecenből Auschwitz-Birke­nauba deportálták. Odaveszett negyvenkilenc rokona, köztük szülei és tizenegy éves húga. Évtizedeken át eltemette magában, amit átélt, nem beszélt a holokausztról még közeli hozzátartozóival sem. Közéleti aktivitása idős korában kezdődött. Először negyvenöt év után, 1989-ben annak a német kisváros múzeumának felkérésére írt visszaemlékezést, ahol munkaszolgálatosként dolgozott. Az igazi áttörést az hozta meg, amikor ötvenkilenc év múltán visszatért Auschwitzba. Ennek az élménynek a hatására született A Dolgok Lelke című önéletrajzi regénye, amelyben részletesen és érzékletesen ír a koncentrációs táborban töltött időszakról – ekkor nyolcvan éves volt. Innentől kezdve, a hosszú időre elfojtott élmények felszínre törésével a tragikus múlt életszervező eseménnyé vált számára. Az utolsó Auschwitz-túlélők egyikeként Fahidi Éva célja a történelmi tapasztalat átadása: előadásokat tart iskolákban, gyakran ad interjút, beszédeket mond történelmi évfordulókon (többek között Németországban a lágerek felszabadításának hetvenedik évfordulóján). Az önmagát holokauszt-aktivistának tartó Éva missziójának újabb állomása, hogy elvállalta a szereplést a kortárs táncot képviselő Tünet Együttes Sóvirág, avagy a létezés eufóriája című elő­adásában. Akkor, kilencven évesen, életében először lépett színpadra, a duettben partnere a nála hatvan évvel fiatalabb profi táncos Cuhorka Emese. A különleges táncelőadás rendezője, koreográfusa, Szabó Réka egyúttal az előadás megvalósulásáról készült dokumentumfilm rendezője: A létezés eufóriája első komoly filmes munkája, amelyet rangos külföldi fesztiválokon (Locarnóban és Szarajevóban) is díjaztak.

Mindazzal együtt, hogy izgalmas látni, miként építi fel a rendező a két táncossal a darabot, a film fő témája Fahidi Éva: az ő kivételesen erős személyisége köré szerveződik a próbafolyamat, és az ő történeteiből épülnek fel a táncjelenetek. Éva a szavak embere, aki eddig könyvekben és előadásokban beszélt arról, hogyan élte meg a holokausztot, a filmben is pontosan és manírok nélkül fogalmazza meg életbölcsességeit, de a színpadon mindenekelőtt mozgással kell kifejeznie önmagát. El kell táncolnia a feldolgozhatatlan traumát, a túlélés terhét; a test mozgásával kell átadnia másoknak egy hosszú élet tapasztalatát. Először a gyerekkorában tanult lépéseket, mozdulatokat idézi fel, majd az előadás táncanyagát jelentő komoly fizikai munkával kell megbirkóznia: hajolni, leülni, forogni, ütemre lábat emelgetni. A film elkerülhetetlenül az öregedés nyűgjéről is szól. Már maga a táncelőadás létrejötte a hosszú időt megélt test küzdelméről és győzelméről tanúskodik, és Éva gyakran beszél is arról, milyen viszonyban van a korával. „Kilencven évesen is tizenhat éves vagyok a magam részéről” – foglalja össze a belső és a valós idő ellentmondását. Néha zavarba ejtő, mert szokatlan az idős test nyilvánosság elé tárt erőfeszítése, mégis szép és megrendítő Éva és Emese (néha szó szerint) egymásra támaszkodó mozgásszínháza. Cuhorka Emese több szerepben jelenik meg, hol önmaga, máskor Éva szeretett, gázkamrába küldött kishúga, és egy megrendítő jelenetben feketeruhás arctalan alakként ő személyesíti meg az édesapát, akit Éva monológjában szembesít tévedésével: miért hitte, hogy kikeresztelkedése és a vagyona megmentheti családját, miért nem menekültek külföldre, amikor még lehetett? A test kifejező megnyilvánulásai mellett fontos szerepe van a közelképeknek: beszédes arcokat látunk (az operatőr Kovács Claudia), Éváét és Emeséét, ahogyan figyelnek egymásra. Hangsúlyosak az elbeszéléstöredékek is, amelyek betekintést engednek Éva gyerekkorába, a koncentrációs táborba vezető vonatút gyötrelmeibe és a lágerélet borzalmaiba.

Fahidi Éva szinte bármiről beszél, újra és újra Auschwitzhoz jut el. Mikor a nőiség a téma, és elmondja, kamaszkorában az érinthetetlen nő ideálját képzelte el magáról, hirtelen a láger jut eszébe, ahol büdös, koszos női testek tapadtak hozzá. Éva lényegre törően fogalmazza meg, mit jelent a múlt fájdalmas emlékével együtt élni: „Ez a trauma, aminek nem lehet a végére jutni, mert mindig ugyanarra a pontra jutsz vissza, miközben boldogan élsz.” Szabó Réka dokumentumfilmje a szavak, képek és mozgás összjátékával pontosan közvetíti a Fahidi Éva egész lényét átjáró fájdalom és élni akarás sajátos egyvelegét, a kitartás, életöröm és a végtelen szomorúság elválaszthatatlanul összefonódó kettősségét.