súgó szűrés
keresés

Az élet vendége: Csoma-legendárium

Rendező
Szemző Tibor
Bemutató
2006.02.05.
Filmtípus
kísérleti film
Filmhossz
1 óra 19 perc
A szócikk szerzője
Nagy V. Gergő

A magyar kísérleti film története során úton-útfélen előtűntek a mozgókép világától biztos távolban tanyázó társművészek, akik termékeny idegenségükkel frissítették föl az experimentális karakterű filmes gondolkodást. Ahogyan a Balázs Béla Stúdió burjánzó tenyészetében festők (Maurer Dóra, Birkás Ákos), képzőművészek (Erdély Miklós, Hajas Tibor, Szentjóby Tamás) vagy költők (Dobai Péter) is kulcs­sze­rephez jutottak, úgy a rendszerváltás utáni korszak ritkuló avantgárdja szintén sokat köszönhet a képességes külsősöknek. A kétezres évek legizgalmasabb film­kísérleteit színházrendező (Halász Péter: HerminamezőSzellemjárás, 2005), operatőr (Szaladják István: Madárszabadító, felhő, szél, 2005) vagy médiaművész (Forgács Péter: Saját halál, 2008) készítette el, vagy éppen Szemző Tibor, aki korábban (Forgács Péter: Privát Magyarország 1–14, 1988–2002) és később (Török Ferenc: 1945, 2017) elsősorban zeneszerzőként volt ismert a magyar mozik vonzáskörzetében.

Az élet vendége Csoma-legendárium a kortárs trendekre fittyet hányó, tökéletesen szuverén látomás: lassúdad ritmusú útifilm a címszereplő Kőrösi Csoma Sándorról, illetve arról a mitikus figuráról, aki nevének hallatán megjelenik előttünk (vagy inkább a rendező szeme előtt). Szemző a világutazóként és tibetológusként egyként nevezetes héroszának valahai mentális útját kívánja elénk varázsolni, s ennek érdekében a róla költött legendákat és egykori útjának tényleges hordalékát olvasztja össze: mitikus mesevilág és személyes valóság párhuzamos montázsát komponálja meg. A Székelyföldről a Himalája tetejéig ívelő utazás a helyszíneken készült Super 8-as dokumentumfelvételekből, szerzetesi rituálék, könyvtárak vagy természeti látványosságok (hegyek, folyók, felhők) képeinek sorából áll össze, amelyet Roskó Gábor kartonpapírokat mozgató animációs betétei tagolnak. S míg előbbieket többnyire Szemző irodalmi olvasmányokból szőtt narrációja kíséri, addig az utóbbiak Törőcsik Mari dallamos beszédével prezentált meséket illusztrálnak – ilyenformán a főhős tudatmélyének rekonstrukcióját valamiféle mitikus, közösségi tudat víziója ellenpontozza és ironizálja.

Ez a dús narrációs anyag a film legfőbb kötő- és hatáseleme. Szemző – a forgatókönyvet jegyző tibetológus, Sári László segítsége révén – szekérderéknyi tudományos és irodalmi forrást citál: a hangsávon Kőrösi Csoma elképzelt gondolatai mellett és azok hátterében tibetológiai szakirodalmak, fordítatlan Goethe-versek vagy angol nyelvű tanulmányok hangzanak el. Ez a bábeli zsongás, a különféle megnyilatkozások gazdag konfúziója zenévé transzponálja a jelentésétől egyre inkább megfosztott beszédet, és az egyes narrációkat külön szólamként építi be a nagyszerkezet partitúrájába. A keleties hangszerekre és fenséges vokálokra komponált, repetitív filmzenét a narrációk természetes zenéje egészíti ki. Szemző ezzel az auditív stratégiával hatásos és átélhető módon ragadja meg a többtucatnyi nyelven olvasó Kőrösi Csoma sokszólamú belvilágát vagy a tudásvágytól fűtött vándor gondolatainak egymásba kavarodását. A raszterességükben antik patinába burkolt és archív hatásúvá fakított dokumentumfelvételek – melyek lankadatlan távolságtartással, afféle antropológiai érdeklődéssel fürkészik India vagy Tibet mindennapi életét – személyes és idegenségükben is otthonos látványokká lényegülnek át a zenei narráció által: úgy nézzük a szerzetesek táncát vagy a Gangeszbe ugró gyermeket, mint egy szemlélődő ember emlékét.

Az élet vendége: Csoma-legendárium már címében is erre a meditatív pozícióra utal: Kőrösi Csoma Sándor a tibeti tudáshoz és Buddhához közeledvén az ember ittlétének törékenységét, az örök kívülséget és ideiglenességet tapasztalja meg, s erre, a vendég boldog szemlélődésére biztat minket Szemző filmje. Habár a cselekmény a magyarság gyökereit búvárló utazásról szól, s az animációk cirmos palotákról és izgalmas kalandokról mesélnek, Szemző hamar fölszámolja a célorientált elbeszélés délibábjait, hiszen a Himalája ormain rejtőző igazság csak a célszerűségtől megszabadult, meditatív tekintet számára lehet hozzáférhető. Az animációs betétek legendái éppúgy az időtlenség szférájába emelik Csoma alakját, mint a kolostorok magányát közvetítő, stilizált doku-felvételek – miközben mese és valóság kontrasztja a címszereplő figurájának legfőbb belső ellentmondását ragadja meg: azt a kiáltó feszültséget, ami a nagy tettek és a magába forduló aszkézis, a regényes életsors és a tudósi csend között van.

Szemző filmje sajátos belső utazásra invitálja a nézőt: egyfajta kiürült állapot elérését forszírozza, amelyben nem csupán a dokumentumfilmekre vagy az útifilmekre vonatkozó előfeltevéseinktől szabadulhatunk meg, de létünk perspektíváit is távlatosabb horizonton vehetjük szemügyre. A romantizált Távol-Kelet képein keresztül, ércesen mormogó vagy éppen ízesen dörmögő narrátorhangok révén merülünk alá egy elsüllyedt világba és a saját tudatalattinkba – s alighanem az már teljesen mindegy, hogy álmodva vagy álmodozva tesszük meg ezt az utat. Szemző Tibor műve a magyar filmtörténet egyik legkábítóbb mozija, amely Marguerite Duras vagy Terrence Malick remekeihez mérhető kreativitással aknázza ki a narráció­ban rejlő esztétikai lehetőségeket. A képek világán kívülről érkező szavak nem csupán szubjektivizálják a kamera képét, de sajátos zeneiségük miatt egyfajta művészi mélyhipnózis eszközévé nemesednek. Ha igaza van a német filmkritikus Michael Althennek, és a moziban alvó néző „bízik a rendezőben”, úgy Az élet vendége: Csoma-legendárium ritka erős bizalmat épít befogadó és alkotó között: Kőrösi Csoma Sándor útja messzire sodorhat minket önmagunktól, akár ébren éljük át, akár nem

Irodalom

Vincze Teréz: Világok határán, belső utakon. Pannonhalmi Szemle, 2006. 4 sz