Chico

„A háború az egyetlen hiteles állapot. Amikor az ember folyamatosan fizikai-szellemi képességei maximumát nyújtja” – magyarázza a kamerának Chico, vagyis Eduardo Rózsa-Flores, Fekete Ibolya második nagyjátékfilmjének főhőse, miközben üres töltényhüvelyeket fújogat, mint holmi pánsípot. A szúrós, áthatolhatatlan tekintetű, bolíviai születésű férfi – aki a filmben saját magát alakítja, és a fél világon átrobogva végül a délszláv háborúban köt ki – Fekete Ibolya olvasatában a rendszerváltást követő káosz hírnöke, másrészt kíméletlen kritikusa egyben. Riporterként dokumentálja az eseményeket, de forradalmi vénájának és ideológiai elkötelezettségének köszönhetően részt is vesz a legbrutálisabb szerb–horvát háborúban. A Chico igazi „ideológiai kalandfilm”: hőse, miközben Latin-Amerikától kezdve Magyarországon, Horvátországon, Albánián keresztül Izraelig járja a világot, folyton eszméket keres, pontosabban egyetlen eszmét hajszol, ám minél tovább kutatja, az mintha egyre homályosabbá válna.

A Bolse Vita (1996) komoly szakmai sikert hozott Fekete Ibolyának, pénzt már kevesebbet, és a rendező először nem is gondolta, hogy az új film elkészülhet. A forgatási munkamódszerek hasonlóak voltak, mint a Bolse Vitában, és a film stílusa is követi azt: áldokumentarista és játékfilmes elemek keverednek, a zömében amatőr szereplők egy része saját magát alakítja, de néhány profi színész is közreműködik. Fekete forgatási módszere bizonyos értelemben leképezte Rózsa-Floresék harcmodorát: a helyi adottságokat figyelembe vevő, gyakran improvizációkra, egyéni teljesítményekre, az állandó mozgásra, a különféle mikroakciókra alapuló gerillatechnikát, például a romos horvát falvakban vagy az Albániában elkapott pillanatképek rögzítésekor. Míg azonban a Bolse Vitában viszonylag egyszerűen simul egymásba a dokumentarista és a fikciós réteg, a Chicoban összetettebben keverednek az elemek. Szinte önálló egységet képez a bolíviai gyerekkor az epikus családtörténeteket idéző (így a 2015-ös Anyám és más futóbolondok a családból című filmet is megelőlegező), hol anekdotikus, hol drámai eseményekkel. Ezt követik a nyugat-európai, a magyar és a délszláv utazások, kalandok, háborúskodások. A dokumentarista módon felvett fikciós jelenetekbe híradós betétek, továbbá interjúk ágyazódnak. A kollázst Chico narrációja tartja össze: néha a kamerának szól, néha saját történetét kíséri, néha pedig, abból mintegy kilépve, nagyívű történelmi eseményeket kommentál. Miközben Fekete Ibolya Chicóról forgat filmet, Chico maga is interjúkat készít, például egy albán pappal, aki a film egyik leghitelesebb jelenetében megható derűvel arról mesél, hogyan élte túl csodás metabolizmusának köszönhetően a szörnyű büntetőtábort. A dramatizált események és az ügyetlenül túlpszichologizált jelenetek ugyanakkor gyakran „lelógnak” a filmről, ilyenek például a Bodrogi Gyula által alakított tiszt monológjai vagy a bajtársak halálát követő kiborulások. Chico világa erősen maszkulin közeg, ahol a bajtársiasság a legfontosabb erény, és ahol az anyán kívül kevés nő fér el. Kivétel egy argentin bárpultosnő, akivel a főhős az Albániába tartó hajón lejt egy tangót: a lírai jelenetben a két szereplő mintha egy alternatív univerzumba kerülne át, megfeledkezve nemcsak a háborúról, de a kameráról is.

Chico odahaza lecsúszott a nagy forradalmakról: ezt a háborút akarja megvívni most Horvátországban. Az apáról levált figura azonban csupán egy nagy gyerek marad, aki számára Che Guevara a példakép, a bajtársiasság a fő erény, és a Timur és csapatából ellesett módszereket idéző titkos üzenethagyás a fő taktika. Sorsán keresztül Fekete Ibolya egyrészt egy régi toposzt idéz meg, a Don Quijote-i megkésett hős tragédiáját, akinek a hősködésére a világ már nem tart igényt. Miként a Kádár-rendszer túl langyos Chicónak, a bársonyos európai forradalmakat, az „entellektüeleket virággal a kézben” sem tudja komolyan venni. Másrészt, és ez a film talán legnagyobb erénye, Chico sorsán keresztül, az örökös kívülálló szemével a film egy egész átmeneti korszakot képes láttatni: az ideológiák széthullása után keletkezett űrt, a régi értékrend teljes felborulását.

Chico maga a két lábon járó önellentmondás. Elesettekért harcol, mégis terroristáknak segít. Jeruzsálembe megy, hogy zsidó gyökereit keresse, a Siratófalnál mégis a Miatyánkot mormolja, és a megnyugvást is egy katolikus pap adja meg a számára. De küszködésével mégiscsak önmagát próbálja definiálni egy olyan világban, ahol minden összekavarodott. Talán nem is benne van tehát az önellentmondás, hanem a környezetében. Így emelkedik általános érvényűvé a film: Chico egy zavarodott kor zavarodott gyermeke, aki saját maga és a világ eltűnt integritását keresi.

A délszláv háború nem volt olyan régen, ennek ellenére Fekete Ibolya filmje az egyetlen magyar játékfilm a korszakból, amely a szerb−horvát konfliktust helyezi története középpontjába. Eduardo Rózsa-Flores megjelenik korábban a Magyarok a balkáni háborúban című dokumentumfilm-sorozatban is (Tóth Péter Pál, 1999), majd Kepes András 2008-as Különös történetek című riportfilm-sorozatának egyik epizódjában, amely nem sokkal halála – meg­gyil­kolása – előtt készült. A Chico nem ismételte meg ugyan a Bolse Vita bravúrját, de megkapta a 2002-es Magyar Filmszemle fődíját, a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál legjobb rendező díját, valamint az Ökumenikus Zsűri díját is.