súgó szűrés
keresés

Én is jártam Isonzónál

Rendező
Gulyás Gyula, Gulyás János
Bemutató
1986
Filmtípus
dokumentumfilm
Filmhossz
1 óra 40 perc
A szócikk szerzője
Murai András

Gulyás Gyula (1944) és Gulyás János (1946), a magyar dokumentumfilm meghatározó alkotói pályájukat amatőrfilmesként kezdték a hatvanas évek elején. Az akkor felvirágzó műhelyekben filmetűdöket, kisjáték- és dokumentumfilmeket egyaránt készítettek, és már ekkor több munkájukkal kapcsolódtak a kor aktuális társadalmi-szellemi áramlatához. Az 1967-ben, 8 mm-es filmre forgatott, egy kisvárosi gimnázium diáklázadásáról szóló Tanítványok ’68 szellemiségét közvetíti. A Cinema 64 Stúdió amatőrfilmes csoporttal egy mélyszegénységben lévő faluról készült 1968-as filmszociológiai munkájuk(Valóság – síppal, dobbal, avagy tűzön, vízen át) egy évvel megelőzte a Balázs Béla Stúdió Szociológiai filmcsoportot! kiáltványát és az ennek nyomán induló dokumentarista programot. (Egy évtizeddel később már a BBS keretein belül forgatták a Valóság… folytatását, Vannak változások címmel [1980]). A nyolcvanas évek elejétől, Sára Sándorral (Krónika/Pergőtűz, 1982) és Ember Judittal (Pócspetri, 1983/1989) egy időben, az elsők között kezdtek foglalkozni a közelmúltnak a Kádár-rendszerben feledésbe kényszerített eseményeivel. Visszaemlékezésekre épülő történelmi dokumentumfilmjeik fontos szerepet játszottak a szocializmus tabutémáinak feltörésében és a társadalmi emlékezet alakításában. A Törvénysértés nélkül I–II. (1982–1987) a közvélemény előtt akkor még teljesen ismeretlen hortobágyi internálótábor működését tárja fel, a Málenkij robotban (1987–1989) több évtized kényszerű hallgatás után beszélnek szenvedéseikről a Gulágot megjárt férfiak.

Az Én is jártam Isonzónál című filmben az első világháborúban, az olasz fronton harcolt katonák idézik fel emlékeiket. A szocializmusban a hatalom szándékosan „megfeledkezett” a Nagy Háborúban részt vett honfitársainkról: a pártvezetés az akkori Magyarországot mint az Osztrák–Magyar Monarchia részét, a „bűnös” szerepében tüntette fel, ezért a magyar veteránok hazafias cselekedeteiről hallani sem akart. Gulyásék voltak először kíváncsiak rájuk; az ő kamerájuk előtt mondhatták el először nyilvánosan, hogyan küzdöttek a fronton, mit éltek át Isonzónál, milyen rettenetes körülmények között vívták az állóháborút. A visszaemlékezések felbecsülhetetlen értékűek: az utolsó pillanatban, életük végéhez közeledve szólalnak meg az egykori katonák, valamennyien nyolcvan felettiek, de szerepel százéves szemtanú is. Az eredetileg három részesre tervezett filmhez 1982 és 1986 között vették fel a beszélgetéseket – jellemző a Gulyás-testvérek munkáira az adott témát alaposan körüljáró, több évig tartó alkotói folyamat –, de csak a második rész, az Isonzó került mozikba. A többi befejezésére a rendszerváltás utánig, 1997-ig kellett várniuk (a politikai érdekek sérelme, a stúdiórendszerek átalakulása, majd az anyagi támogatás hiánya késleltette az utómunkát), végül a sorozat tetralógiává bővült Magyarok és az első világháború címmel. Mai formájában a következő részekből áll: 1. Meggondoltan, megfontoltan – a háború kitörése, déli és keleti frontok, 2. Én is jártam Isonzónál, 3. Soha többé katonát nem akarok látni – a háború vége, hadifogolytáborok, forradalmak és a Tanácsköztársaság,4. Rablóbéke – a trianoni döntés és következményei.

A Gulyás-testvérek alkotói módszerének jellegzetessége a filmezés szituációjának belekomponálása a filmbe, ezzel hangsúlyozva, hogy a valóság megismerésének folyamata a felvétellel egyidőben történik. A kamera előtt zajló eseményeket jelenlétükkel próbálják a lehető legkevésbé befolyásolni, nem használnak utószinkront sem. A felvétel hitelességét erősíti a riportalany környezetének bemutatása, ahogy ezt az Isonzóban is láthatjuk. Nemcsak „beszélő fejeket” (a nyolcvanas évek dokumentumfilmjeiben elterjedt módszerre utal a kifejezés) mutat a kamera, hanem a visszaemlékezők életkörülményei is felvillannak. Gulyásék azt is megmutatják, ahogyan az idős emberek emlékeznek hatvan év távlatából: a múlt a jelenig hat, a személyes tapasztalatokon alapuló élményeket egész élettörténetükön átszűrve beszélik el. A traumatikus emlékek többféle feldolgozása jelenik meg. Van, aki kalandtörténetté színezi az egykori eseményeket, más a nyomasztó emlékek hatása alá kerül: a frontélmények újraélése olyannyira felzaklatja, hogy a sírástól nem tudja folytatni az elbeszélést.

A dokumentumriportban az alkotók archív felvételeket is használnak, a lassított, néha kimerevített régi mozgóképek a témák elválasztására és a kor hangulatának megidézésére szolgálnak. Fontos rész az emlékút Olaszországba, az egykori csatatér színhelyére. A Piave partján heves vita bontakozik ki a hadi események sorrendjét illetően, miközben Gulyásék a megfigyelő pozíciójából veszik filmre az indulatokkal telített visszaemlékezést. Távolságtartásuk jelzi, hogy szándékuk nem a történelmi tények rekonstruálása, hanem az akkor és ott felidézett emlékek igazságának megörökítése. Az emléktúra célja a közös emlékezés mellett a megbékélés az egykori ellenfelekkel: olasz veteránok ölelik magukhoz magyar sorstársaikat. Az olasz hadszíntérre tett látogatáson az egymást szüntelenül kiegészítő, néha vitató és felülíró emlékek hatására Gulyásék filmje egyszerre válik az egyéni és a kollektív traumafeldolgozás eszközévé.

Irodalom

Szekfü András, Hallgatásra ítélve. Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal, Filmvilág, 8. sz., 2014, 13–17.

Tóth Péter Pál, A Gulyás testvérek. Pálya és kép, Budapest, 2017, Magyar Művészeti Akadémia, 124­­­–140.