súgó szűrés
keresés

Törvénysértés nélkül I–II

Rendező
Gulyás Gyula, Gulyás János
Bemutató
1988.04.14.
Filmtípus
dokumentumfilm
Filmhossz
3 óra 0 perc
A szócikk szerzője
Murai András

A dokumentumfilmek a szocializmus utolsó és a rendszerváltozás első éveiben jelentős mértékben járultak hozzá a társadalmi-­politikai változások szellemi előkészítéséhez és kiteljesedéséhez. Az alkotók különösen nagy szerepet vállaltak a történelmi „fehér foltok”, vagyis az addig tabunak számító témák, többek között a szovjet mintára épülő országnyomorító Rákosi-korszak visszaéléseinek feltárásában. Az egész estés dokumentumfilmek közönség- és kritikai sikerében kulcsfontosságú Gulyás Gyula és Gulyás János munkássága, akik filmszociográfiáikkal (Vannak változások, 1980) és visszaemlékezésekre épülő történelmi filmjeikkel olyan témákról beszéltek kendőzetlenül, amelyekről korábban nem illett, vagy egyenes tilos volt. Az Én is jártam Isonzónál (1986) című munkájukban az első világháborút megjárt veteránok idézik fel frontélményeiket, a Málenkij robot (1990) a Gulagra elhurcolt dudari leventék kálváriáját tárja fel. A kommunista rendszer bűneit leleplező Törvénysértés nélkül III. az ötvenes évek kemény diktatúrájának kitelepítéseit az internáltak elbeszélésein keresztül mutatja be.

A kitelepítés megszépítő kifejezése a deportálásoknak, amelyekkel 1950 és 1953 között büntették a „népi demokrácia” ellenségeit: a Rákosi-diktatúrában a politikailag megbízhatatlannak tartott személyeket kényszermunkatáborokba szállították, az embertelen körülmények között fogvatartottakat fegyveres őrizet mellett dolgoztatták. A táborokról több mint harminc évig nem lehetett nyilvánosan beszélni. Ezt a hallgatást törte meg két film a nyolcvanas évek második felében: Gulyásék a hortobágyi internálótáborok túlélőit szólaltatták meg, a hírhedt recski munkatáborról a →Recsk 19501953Egy titkos kényszermunkatábor története (Gyarmathy Lívia, Böszörményi Géza) 1988-ban került a mozikba.

Gulyásék filmjében időrendben haladva ismerjük meg az internálások menetét, onnantól, hogyan csapott le éjszaka az ÁVH a családokra, a tábor életkörülményein keresztül a lágerek felszámolásáig és a kitelepítettek társadalmi visszailleszkedésének nehézségéig (vagyonukat elkobozták, rendes munkát nem kaptak). Az internálótáborok a külvilágtól elzárva működtek, ahol az őrök élet és halál urai voltak, gyakran verték, éheztették a fogvatartottakat.

Az egykori elítéltek hosszú, kényszerű hallgatás után először idézik fel emlékeiket („ez az első eset, hogy szó kerül a kitelepítésekről”, jegyzi meg egyikük), az örökre nyomot hagyó megaláztatások elbeszélése több évtized után is erős érzelmeket vált ki belőlük. A filmben nincsenek archív felvételek, és az egykori táborok helyszínén is röviden időznek az alkotók: csak hűlt helyükre vezetheti el őket az egyik internált. Nincsenek nyomok: a Kádár-rendszer végén a táborok megismeréséhez még nem volt más forrás, csak a személyes emlékek. A kamera az egykori deportáltakra össz­pon­to­sít, akikben most is dolgozik a múlt, arcrezdülések, gesztusok, letörölt könnyek hitelesítik az elbeszéléseket.

Gulyásék az egyik fontos jelenetben az információk késleltetésével megrázó felismerésre döbbentik rá a nézőt. A film közepe táján egy házaspár mondja saját történetét, s a korábbi interjúmontázsból ismert hasonlóságok miatt kezdetben nem is tűnik fel, hogy egy másik, nem a kommunista időszak deportálásáról van szó. Aztán az elbeszélés részletei, például az, ahogyan a lágerben különválasztották a férfiakat és a nőket, majd az a mondat, „ott állt Mengele”, világossá teszi, ők a holokausztról beszélnek – először, mert a házaspár aztán megjárta a hortobágyi internáló tábort is. A drámai szerkesztés következtében a nézőben kialakul a felismerés: az áldozatok nézőpontjából a két diktatúra és a deportálás mechanizmusa között nem tehető lényegi különbség.

A film különös értéke, hogy nemcsak az áldozatok, hanem a végrehajtók – volt ávós, őr, táborigazgató – is megszólalnak. A nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek elejéig tartó rövid időszak azért is különleges a dokumentumfilm történetében, mert ekkor még kamera elé álltak a diktatúra kiszolgálói. A politikai változásoknak ebben a rövid időszakában a múlt feltárásának lehetősége egybeesett a hatalmat képviselők önigazolási vágyával. Az így lehetővé váló szembesítés emlékezetes jelenetét találjuk többek között a Vérrel és a kötéllel (Erdélyi János – Zsigmond Dezső, 1990), az Engesztelő (Schiffer Pál, 1989), az Ítéletlenül (Almási Tamás, 1991) című filmekben. Gulyásék sajátos, film a filmben módszerét alkalmazták a szembesítésnek, mikor néhány részletet levetítettek az internáltaknak, akik immár emlékezőközösséget alkotva nézik a vetítőteremben az egykori ávósókkal készült felvételeket. A legerősebb indulatot a pálforduláson átesett, a forgatáskor vallási megszállottságban élő, a táborban azonban a verésekben élen járó őr szavai váltják ki. A hajdani elítéltek a volt őrök önigazoló vallomásait hallva példát mutatnak emberségből, s egyetértve fogalmazzák meg viszonyukat az őket ért sérelmekhez: megbocsátanak. „Ha emberek akarunk maradni, nem szabad csak gyűlöletet táplálni” – összegzi véleményét egyikük.

A Törvénysértés nélkül I–II személyes sorsokon és családi történeteken keresztül tárja fel a közelmúlt addig mélyen elhallgatott tragikus eseményeit, utat nyitva a rendszerváltozás előestéjén a közös emlékezet és így a nemzeti önismeret újragondolásához.

Irodalom

Murai András: Szembesítés. Történelmi dokumentumfilmek a rendszerváltozás éveiben. www.uj.apertura.hu

Szabó Miklós: Tábori palackposták. Történelmi dokumentumfilmekről. Filmvilág, 1988. 4. sz.

Tóth Péter Pál: A Gulyás testvérek. Bp., 2017, MMA.