súgó szűrés
keresés

Vérrel és kötéllel

Rendező
Erdélyi János, Zsigmond Dezső
Bemutató
1990
Filmtípus
dokumentumfilm
Filmhossz
1 óra 45 perc
A szócikk szerzője
Murai András

1956. október 26-án Mosonmagyaróváron mintegy ezer tüntető (munkások, akadémisták, gimnazisták) vonult végig a városon, követelve a vörös csillag eltávolítását a köz­épületekről. A laktanya elé telepített géppuskákból sortüzet nyitottak a Himnuszt és Kossuth-nótát éneklő, fegyvertelen tömegre, a menekülőkre kézigránátot dobtak. A több mint ötven halálos áldozat között középiskolások és nők is voltak; közel százan megsebesültek. Később a tömeg a határőröket lefegyverezte, a népharagnak három tiszt esett áldozatul. Minderről a következő harminchárom évben egyáltalán nem, vagy csak a hivatalos, tehát hazug propaganda nyelvén lehetett beszélni. A véres sortűz körülményeinek tisztázására elsőként két fiatal dokumentumfilmes, Erdélyi János és Zsigmond Dezső vállalkozott 1989-ben. Az alkotók korábban a szocializmus antidemokratikus működését bemutató, részben betiltott filmekkel (Ez zárkózott ügy, 1983; Jelölöm magam, 1985) váltak szakmai körökben ismertté. A 29. Magyar Filmszemlén a legjobb dokumentumfilm díjával elismert Vérrel és kötéllel-lel beírták a nevüket a magyar film történetébe. Munkájuk az 1956-os forradalom emlékezetének fontos kordokumentuma, vitathatatlan érdeme, hogy a szemtanúk, sebesüléseket szerzett túlélők itt szólaltak meg először a nyilvánosság előtt: az igazság kimondásának lehetősége évtizedekre elfojtott indulatokat szabadított fel. Erdélyi és Zsigmond ezt követően nemcsak dokumentum-, hanem játékfilmet is készített közösen, többek között az ’56 utáni megtorlások egy különös történetét elbeszélő Az asszonyt (1996).

A Vérrel és kötéllel szorosan kapcsolódik a történelmi dokumentumfilmek nyolcvanas évek elejétől-közepétől jelentkező, s egyre szélesedő áramlatához; ebben az időszakban az alkotók különösen fontos szerepet vállaltak a történelmi „fehér foltok”, az addig tabunak számító témák feltárásában. A Kádár-rendszer végelgyengülésével a legerősebb tabura, 1956-ra is sor került, s elsőként a dokumentumfilmesek tárták a nyilvánosság elé a forradalom eseményeinek (Ember Judit: Menedékjog, 1988) és az azt követő megtorlásoknak (Schiffer Pál: Engesztelő, 1989; Ember Judit: Újmagyar siralom, 1989; Zsombolyai János: Halálraítéltek ’56, 1990; Böszörményi Géza – Gyarmathy Lívia: „…hol zsarnokság van…”, 1990) addig ismeretlen részleteit. A nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek elejéig tartó időszak azért is fontos és különleges a történelmi dokumentumfilm történetében, mert ekkor még kamera elé álltak a diktatúra kiszolgálói, így létrejöhettek áldozatok és végrehajtók, egykori rabok és őrök szembesítésére épülő helyzetek (Gulyás Gyula – Gulyás János: Törvénysértés nélkül, 1988; Almási Tamás: Ítéletlenül, 1991). A Vérrel és kötéllel különös erejét az adja, hogy ütközteti az ellentétes oldalon állók visszaemlékezéseit, s így nemcsak a tragédia eseménytörténetét rekonstruálja több nézőpontból, hanem a harminchárom év után végre szabadon mozgósítható emlékezet működését is dokumentálja. A rendszerváltás felfokozott hangulatában ki­éleződő ellentétes nézőpontok és emlékek kerülnek szembe egymással: megszólalnak azok, akik lőttek, és azok, akikre lőttek, az áldozatok hozzátartozói, a meglincselt tisztek családtagjai, a tűzparancsért felelős tisztek és a sortüzet leadó sorkatonák. Már a nyitójelenetben egymásnak feszül a túlélők évtizedekig elfojtott emléke és a hivatalos emlékezetben élő meghamisított múlt: miközben a narrátor a sortűz jogosságát indokló Határőrhősök nyomában című, 1987-ben kiadott propagandakiadványból olvas fel, a daruzó kamera beállított szituációban mutatja a laktanyán kívül a civileket és a laktanya falai mögött álló egykori katonákat. Az alkotók megörökítették a felelősségre vonás egy egészen kivételes fórumát is: 1989 júniusában egy gyűlésen találkoztak a tűzparancsot nagy valószínűséggel kiadó Dudás István, valamint az őt felelősségre vonó túlélők és az áldozatok hozzátartozói. Megrázó a hosszú időre elfojtott érzelmek kitörését, és megdöbbentő a hatalom kiszolgálóinak önigazoló magatartásformáit látni. Miközben az érintettek könnyeiket sem tudják visszatartani, egyetlen ember marad higgadt, már-már provokálóan nyugodt: Dudás, az egykori laktanyaparancsnok. Az akkor már évek óta magas nyugdíját élvező katonatiszt túlzó udvariassága áll szemben a mosonmagyaróváriak indulatával. Hasonlóan magabiztos nyugalmat közvetít magáról a géppisztolysorozatot leadó egykori katona: „mi bennünk hiba nem volt”, hárítja a felelősséget, s hogy tetteit igazolja, még azt is elmondja, milyen jól alszik, nincs lelkiismeret-furdalása.

Erdélyi és Zsigmond ítélkezéstől mentesen, mindkét oldalt meghallgatva tárja fel az eseményeket. Az ellentmondó vallomások miatt – a sorkatonák nem adnak egyértelmű választ arra a kérdésre, ki adott parancsot a sortűzre, és Dudás is mindvégig tagadja felelősségét – a katasztrófát előidézők szerepét tisztázó kérdések megválaszolatlanok maradnak. A tragédia szereplőinek és motivációinak megismerése után az erkölcsi ítéletet a nézőnek kell meghoznia.

A mosonmagyaróvári sortűz ügyében a jogi igazságszolgáltatásra még tíz évet kellett várni. 2001-ben a bíróság Dudás Istvánt, akkor már nyugalmazott határőr ezredest emberiség elleni bűntett elkövetése miatt ítélte három év szabadságvesztésre, ami közkegyelem miatt nem volt végrehajtható.

Irodalom

„…ezek végtelenül tiszta pillanatok”. Be­szélgetés Zsigmond Dezsővel. In Fenyvesi Kristóf (szerk.): A befogadó kamera. Interjúk dokumentumfilmesekkel. Bp., 2016, Magyar Napló–Dokufilm Kft.–Írott Szó Alapítvány.

Murai András: Szembesítés. Történelmi dokumentumfilmek a rendszerváltozás éveiben. www.uj.apertura.hu