Eszkimó asszony fázik

A nyolcvanas évek elején ellenirányú folyamatok zajlanak a magyar filmben. Az úgynevezett akadémizmus lineáris narratívájú, közérthető, formanyelvében konzervatív, valamint „professzionális” kivitelű (illetve az alkotóik részéről ilyennek tervezett és vélt) művekből áll, míg a magyar posztmodern film első hullámát jelentő – alig fél tucat tételt számláló – mozgalom, az új-érzékenység alkotóira a felfedezőkedv, a kísérletezés jellemző. Ezt tükrözik az erőteljes társművészeti inspirációk (zene, képzőművészet) és a képet felülfestő, ezzel azt érzékivé tevő stilizációs technikák vagy a bevett elbeszélőszerkezetekkel szembeni szkepszis.

Az új-érzékenység egyik pionírja Xantus János, aki pimaszul fiatalon máris irányt szab: a BBS-ben készült kisfilmjeivel (Diorissimo, 1980; Női kezekben, 1981) a mozgalom egyik előkészítője. Néhány évvel később nagyfilmre készülhet: az Eszkimó asszony fázik a törmelékes szerkezetű és nehezen dekódolható megoldásokkal operáló új-érzékenység legjólfésültebb darabja. Átlátható és világos struktúrájú, a tradicionálisabb befogadói stratégiákkal szemben nem ellenálló, az új-érzékenység formaelveit, játékosságát mégis realizáló mű. A debütáló nagyjátékfilmhez részben a Diorissimo és a Női kezekben, részben pedig az 1978-ban készült mesteri főiskolai munka, az És így s ekképp tovább szolgált inspirációul (utóbbi a magyar filmtörténet egyik gyöngyszeme, az igaz barátság himnusza két siketnéma fiú kapcsolatának bemutatásával). Tágabb – európai – filmtörténeti kontextusban szemlélve, az Eszkimó asszony fázik a kurrens irányzatokkal tökéletes szinkronban készül: Xantus munkája a nyolcvanas években kivirágzó francia újromantika – a Luc Besson (Élethalálharc [Le dernier combat, 1983], Metró [Subway, 1985]), Jean-Jacques Beineix (Díva [Diva, 1981], Betty Blue [37º2 le matin, 1986]), Leos Carax (Egy fiú és egy lány [Boy Meets Girl, 1984]) nevével fémjelzett irányzat – filmjeivel ápol rokonságot. Tragikus románci keretbe helyezett leépülés-történet, középpontban egy jómódú családból származó, sikeres koncertzongoristával (a lengyel színész, Bogusław Linda alakításában), aki karrierjét és életvitelét is feladja, amikor találkozik a siketnéma férjével (Lukáts Andor) élő, különös vamppal (Méhes Marietta).

Az Eszkimó asszony fázik amennyire újszerű – illetve „új-érzékeny” –, éppannyira hagyománykövető, masszívan kapcsolódik ugyanis a hazai film­történeti hagyományokhoz. Xantus avatott módon adaptálja filmjébe a harmincas évek végén elsősorban Karády Katalinnak köszönhetően színre lépett (Halálos tavasz, 1939; Egy szív megáll, 1942; Valamit visz a víz, 1944), aztán jó időre eltűnt femme fatale-karaktert, akinek a különlegessége a reflektálatlanságában van. A speciálisan magyar végzetasszonya az amerikai és európai mozivampokkal ellentétben korántsem számító pókasszony, hanem olyan bébiarcú gyilkos, aki saját maga számára is rejtély. Nem előre megfontoltan vagy rossz szándékkal töri össze a férfiszíveket és dönt romba életeket, hanem ösztönből, mintegy ártatlanul. Egyszerűen azért, mert képtelen nem delejezően, lehengerlően, azaz gyilkosan vonzó lenni, illetve képtelen magnetikus szexualitásának pusztító erejét felmérni. (Xantus filmtörténeti tudatosságát jelzi, hogy az Eszkimó asszony fázik elejének bárjelenetében Méhes Marietta egy különleges ruhát: ahhoz hasonló chanelt visel, amilyet Karády Katalin hordott az Egy szív megállban.)

Az Eszkimó asszony fázikban mindenki rosszul érzi magát: a figurák jellemzően máshova vágynak, mint ahol éppen vannak (ezt fejezi ki a gyakran feltűnő hajószimbólum), és jóllehet a filmtől mi sem áll távolabb, mint akár a rejtett, akár a nyílt társadalomtudatosság, az elvágyódástematika a nyolcvanas évek közérzületéről vall. A rendszerszerűen alkalmazott oximoronok (az egymást kizáró, egymásnak ellentmondó fogalmak, jelentéstartalmak összeépítését célzó nyelvi struktúrák) használata is a figurák közegidegenségét húzza alá. Már a cím is oximorongyanús (az eszkimó természetes közege a hideg: amikor egy eszkimó fázik, akkor nagyon hideg lehet), továbbá a cselekményt értelmező és kommentáló dalszövegekben – néhol a dialógusokban – is fel-feltűnnek ilyesféle nyelvi szerkezetek („Nyáron alszom téli álmot”, „Túl késő már és túl hamar”, „Itt van, pedig senki sem hívta”). A fenomenális, többek között a Balettcipőben, a Tudod, hogy soha vagy a Ragaszthatatlan szív avantgárd örökzöldjeit tartalmazó soundtrack a szobazenekarként megalakult, jó ideig a szűkebb közönség előtt is ismeretlen, ám a különböző alternatív zenészek alkalmi társulásai nyomán rövid időre afféle „underground supergrouppá” vált Trabant elnevezésű formáció érdeme.

A zenekar Méhes Marietta 1984-es októberi emigrálásáig létezett. A film utolsó képsorai – eszkimó asszony egy óceánjáró fedélzetén fagyoskodik – ezt, vagyis Méhes Marietta távozását vetítik előre. Eddig a pontig Xantus az elvágyódás, az „itthon nem lét” alapérzületét nem fájdalmas szomorúsággal, hanem csendes rezignáltsággal, sőt sztoicizmussal mutatja be, a zárójelenetben viszont óvatosan tónust vált, aminek meg is van az eredménye: gombóc marad a gyomorban.

Ahogy a Marit szállító – egyébiránt, bizarr koincidencia, a forgatás után néhány évvel egy katasztrófa során hullámsírba merült – hajó kisiklik a képből, úgy tűnt el később Xantus János a magyar film térképéről. A kiváló debütáló munka után még készített három nagyjátékfilmet, köztük egy jelentőset is (Rocktérítő, 1988), de utána nem jutott szóhoz: indulásakor egyike volt a legnagyobb ígéreteknek, a kilencvenes évektől viszont a pálya szélére került. A magyar film ködlovagja 1990 után már nem forgatott mozifilmet.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala