súgó szűrés
keresés

Friss levegő

Rendező
Kocsis Ágnes
Bemutató
2006.02.02.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 49 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

A minimalista forma esszenciális filmi kifejezésmód, de nagyon rizikós. A „hiteltelenebb”, manírosabb színészi gesztusok, modorosabb alkotói megoldások ugyanis jobban meglátszanak, nagyobb foltot hagynak rajta, mint bármely más filmformán. Az ezredfordulón fellépő új raj, a fiatal rendezőgeneráció munkáinak palettáját Kocsis Ágnes a minimalizmusával színesíti. Formatudatos rendező, komoly filmtörténeti háttérrel felvértezve (az ELTE BTK mozgókép-elméleti képzését is abszolválva) kezd alkotói látásmódja érlelésébe a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Már kisfilmjeivel nevet szerez – a Szortírozott leveleket (2000) a Magyar Filmszemlén díjazzák, A vírust (2005) Cannes-ba hívják –, első nagyjátékfilmje, egyúttal diplomamunkája, a fillérekből forgatott Friss levegő pedig körbeutazza a világot: Cannes-ban, Montreálban, Hongkongban szerepel, számos fesztiválon (Brüsszelben, San Joséban, Delhiben, Varsóban) pedig díjat is nyer.

A film hőse nélkülözéssel, generációs konfliktusokkal és a felnőtté válással járó kínokkal sújtott kamaszlány, aki a korából fakadó részleges reflektálatlansággal igyekszik kitörni szürke mindennapjaiból, valamint próbál ellenállni az anyai szeretetnek. Angéla (Hegyi Izabella, élete első filmszerepében) ruhaipari szakközépbe jár, szép és tehetséges, hétköznapjaiban azonban elvágyódik: leginkább Rómába menne. Édesanyja, Viola (Nyakó Júlia) egy metróaluljáró nyilvános vécéjében dolgozik, kapcsolata Angélával modellértékűnek nem mondható. A Friss levegő szubtilis eszközökkel elővezetett felnövéstörténet („coming of age”-sztori), illetve arról szól, hogy miként mutatkoznak meg a szeretet tisztább áramai egy meglehetősen ingoványos érzelmi közegben, a kamaszodó lánygyerek és az őt egyedül nevelő anyja kapcsolatában.

Kocsis Ágnes műve az aprócska határhelyzetek filmje, még a legnagyobb elhatározások is összetöpörödnek benne (Angéla életmódot és országot váltana: Rómába indul, de egynapos utazása során – anélkül, hogy észrevenné – csak oda jut vissza, Budapestre, ahonnan elindult), a cselekmény pedig rendre lelassul, sőt meg-megáll. Nem a slow cinema szabadsága, bátorsága ez – egyelőre: a következő két nagyfilmben, a Pál Adriennben (2011) és az Édenben (2021) majd az lesz –, de Kocsis olykor már itt is az időt filmezi. Amikor Angéla a film végén az ágyán fekve Nina Simone dalát (Don’t Let Me Be Misunderstood) hallgatja, másfél percig semmi nem történik: csak a kislányt látjuk szekondban a sötét kép jobb felére komponálva. Mindez a zárlatot, a döntő fordulatot, mármint a lány önmagába fordulását vetíti előre: korábban szégyellt anyja felvállalását. Nem a felületi történéseivel előlegezi, hiszen nincs itt akció, pontosabban: itt sincs, hanem az idő megmutatásával, a lélek rezzenéseinek premier plánba állításával. A kép maga a történet. A Friss levegő ebben az értelemben inkább filmszerű, mint a legtöbb produkció, amelyet moziban látni. Hiszen sokszor szavakkal leírhatatlan, ami „történik”, kizárólag a látvány által él a jelentés.

Máskor néminemű „akció” is keveredik a szituációrajzba. A nyitányban Viola tánca a Megtalált Szívek társkereső klubban a korpulens kaszanovával rögtön jelzi a film alapirányát. Keringőznek némán a kopott parkettán a félhomályban az egyszemélyes zenekar sramlipopjára, és miközben róják a köröket, a helyzet mintegy „magától” – illetve a világítással, a színekkel, a kamera és a szereplők mozgása révén – kitermeli a feszültséget, látvánnyá fogalmazza a férfi és a nő közötti disszonanciát. Kocsis kerüli a tekintetek párbaját (egyáltalán a közeliket végig a filmben, mint ahogy a dialógusok felsnittelését is), azaz a helyzetre alapoz. Szavak helyett képek, akciók helyett szituációk, „üzenet” helyett hangulatok; a Friss levegő minimalista vállalása akár hatalmas teher is lehetne, még sincs benne fals pillanat.

A történet iránya kiszámítható – vádolták is emiatt a rendezőt a bemutató idején –, a „hogyanja” aligha. A „hogyant” a frappáns dialógusok („Róma? Kicsit olyan, mint Siófok, csak ott a tenger.”), a zajok, zörejek (a zárlatban a folytatólagos neonzümmögés muzsikája, az érkező-távozó metrók dala) és persze a ragyogó zeneválasztások, továbbá a kompozíciók megmunkáltsága rajzolja ki (néhol kubricki szimmetriát idézőek a képek: a legelső jelenetben, a társkereső ­szeánszon a ruhatárról és a táncparkettről készült felvétel máris ilyen).

Noha a film alaphelyzetéből adódóan akár szociológiai mélyfúrásokat is tehetne a rendező, ő elsősorban egy bontakozó lélek tájait igyekszik feltérképezni, és az aktua­lizáló tendenciákat kiszorítja a történetből. Ehhez hatásos technika az üdítő eklektika: talán fétisrendezője, a finn Aki Kaurismäki ihlette meg, a Gomolygó felhőkben (Kauas pilvet karkaavat, 1996) látni hasonlót. A Friss levegő – a mobilok, az autók tudatják – kortársi közegben, az ezredforduló után játszódik, miközben Violáék a későszocializmus konfekciólétében ragadtak. Lakásuk a nyolcvanas évek múzeuma, a retró zsarnoksága: a forgótárcsás telefonkészüléktől a hengerforma vinyl csilláron keresztül a nappali falán rozsdabarnuló erdőt mutató fotótapétáig és a televízió tetejére állított, fújt üveghaldekorig.

A felszínen rezerváltnak tűnik a történet, amelyben mégis eredendő életteliséggel sorakoznak egymás után a jelenetek, éspedig nemcsak a zárlat megszépítő katarzisa okán. A melankólia amellett, hogy tragikomikummal keveredik, időn túli derűvel vegyül, bizonyosan a humor miatt is, de nem kizárólag azért. A Friss levegő nem állapotrajz, végig búvópatakszerű dinamikák mozgatják a történetet, azt sugallva, ígérve, hogy ami most van, az nem végleges.

Irodalom

Margitházi Beja: Tapéták, művirágok és egyéb hétköznapi hangulatok. Beszélgetés Kocsis Ágnessel. www.filmtett.ro

Vajda Judit: Légszomj. Filmvilág, 2007, 1. sz.