súgó szűrés
keresés

Fügefalevél

Rendező
Máriássy Félix
Bemutató
1966.05.05.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 21 perc
A szócikk szerzője
Varga Zoltán

Máriássy Félix (1919–1975) legtöbbet emlegetett filmjei az ötvenes években készültek: a sematizmushoz sorolt műveket (köztük a Kis Katalin házasságát [1950]) követően a rendező az olasz neorealizmus témáinak, illetve – ami talán még fontosabb – formai megoldásainak (vizuális stílusának és epizodikus cselekményépítési stratégiáinak) követésével alkotta meg olyan filmjeit, mint például az Egy pikoló világos (1955) vagy a Külvárosi legenda (1957). Az évtized végén a rendező még tovább ment ezen az úton: a Csempészekkel (1958) jutott a legközelebb a modernizmushoz. Mindennek fényében talán meglepő, hogy Máriássy nem folytatta ezt az utat, nem vált modernista filmrendezővé. Ez azonban mégsem jelenti, hogy utolsó pályaszakaszán ne találnánk újító, de legalábbis az életmű korábbi darabjaihoz képest jelentősebb stílus- vagy inkább hangnemváltást hozó alkotásokat. A Fügefalevél és az Imposztorok (1969) egyaránt a szatirikus ábrázolásmód, a groteszk hangvétel felé nyit – közvetlen társadalomkritikai élük ugyanakkor az 1954-es Móricz-adaptációval, a Rokonokkalmegkezdett, politikailag hiteles társadalomrajz kései folytatásaként is felfogható. A két film közül a Fügefalevél egységesebb, koherensebb munka; a történelmi szatíraként értelmezhető Imposztorok hangvétele bizonytalanabb, a drámai-tragikus események, valamint a karikaturisztikusan elrajzolt figurák és szituációk egymás mellé helyezése és váltogatása egyenetlenebb összképet eredményez.

Akárcsak a Rokonokban Zsarátnok, úgy a Fügefalevél helyszíne is fiktív település: Halmaz. Ebben a kisvárosban avatnak – nem nyári ünnepségként, hanem a csúszások miatt már novemberi hidegben – parkot, melynek éke a fiatal művész alkotása, a fuvolázó – s nem mellesleg mezítelen – fiú szobra. Az alkotás megosztja a helyieket: a fiatalok semmi kivetnivalót nem találnak benne, az idősebbek azonban – élen a város vezetőségével – jobbára megbotránkoznak rajta. A városka lapjának főszerkesztője, Pattantyús elvtárs (Bessenyei Ferenc) maga készül vitriolos cikket írni a „szemérmetlen” szoborról, ihlet – vagyis inkább írói véna – híján azonban Csiki B. Istvánnal (Sinkó László), az újságnál dolgozó „ifjú titánnal” íratja meg a szöveget, hiába készült arra, hogy egy korábbi nyilvános – ámde véletlen – incidens miatt kirúgja a fiatalembert. A bonyodalmak középpontjába hamarosan Csiki B. sodródik, aki az őt véleményvezérnek tartó fiatalok előtt éppen az ellenkezőjét fogalmazza meg mindannak, amit a névtelenül megjelentetett cikkben állított. Csiki B. nem számol azzal, hogy szavai hamarosan egy fővárosi hírlapban jelennek meg, s arra még kevésbé számít, hogy beleszeret a főszerkesztő ifjú lányába, Ancsába (Halász Judit)…

Már a prológus szatirikus színben láttatja Halmaz városkáját: a vasútállomáson várakozó tömeg a véletlenül bekapcsolva maradt hangosbemondónak köszönhetően hallhatja, hogy Csiki B. az egész települést „mellékhelyiségnek” minősíti, ahol semmi sem működik. Az állami-városi működésképtelenséget – a szatírák egyik legjellemzőbb témáját – fejti ki a film első fele, amely az avatás és az azt követő felbolydulás köré épül: Máriássy humora ezekben a részletekben sziporkázik a leginkább. Megismerhetjük a főszerkesztőt, aki nem tud fogalmazni; az elöljárót, aki az emelvény mögül szinte ki sem látszik, s beszédét a háttérzajok miatt alig tudja megtartani; a naiv szobrászt, aki a szobor bal mutatóujjának elrontása miatt aggódik; vagy éppen a tanárnőt, aki kétségbe vonja a kivezényelt diáklányok szemérmességét („Milyen melltartót hord maga?” – kérdezi az asszony, mire azt a választ kapja: „Ez nem melltartó, Éva néni kérem, ez én vagyok.”). A szobor leleplezését követően több konfliktus körvonalazódik: ilyen a szocialista vezetés prüdériája és a művészi szabadság ellentéte, de előtérbe kerülnek a generációs konfliktusok is. A különböző nézetek és érdekek között ingadozik – s egyre inkább szélkakas módjára forgolódik – Csiki B., akit sem a szakmai etika, sem a szerelem nem téríti jobb belátásra, egyik sem készteti őszinteségre: a film második fele már az ő köpönyegforgatása körül bonyolódik. A Fügefalevél ezzel a teljes társadalmat ekéző szatírából mind inkább áthelyezi a hangsúlyt az egyéni negatív fejlődéstörténet – és ezzel együtt a felívelő karriertörténet – megrajzolására. Csiki B. ugyanis a legnagyobb befolyással bíró pártvezér támogatását maga mögött tudva pesti újságíróként folytathatja útját – csak éppen érzelmileg vesztesen: Ancsát nem tudja tovább szédíteni, a lány elhagyja őt. A zárójelenet ironikus módon keretezi a filmet: míg a nyitányban Csiki B. senkitől sem kapta meg a WC-kulcsot a vasútállomáson, a „befutott” újságírónak előzékenyen nyújtják át a szolgálati mellékhelyiség kulcsát…

Fügefalevél kritikája mindazokról, akik „testületileg”, hatalmi pozíciójuknál fogva eldönt(het)ik, hogy a közszemérmet mi sérti és mi nem, vélhetően elavultabbá vált, mint látlelete a szolgalelkűségről és a köpönyegforgatásról. Gazdag Gyula szatirikus felhangokat ugyancsak tartalmazó filmje, a Balzacot parafrazáló Elveszett illúziók (1983) mintha a Fügefalevél (nem is olyan) távoli visszhangja volna: akárcsak Máriássy filmjében, a fiatal újságíró két változatban írja meg véleményét, ő azonban – Csiki B.-vel szemben – belebukik ebbe. Mi több, az Elveszett illúziók pesti szerkesztőségének fejét a Csiki B.-t is megformáló Sinkó László játssza: a Gazdag-film epizódfigurája arról árulkodik, hogy a Csiki B.-k a fővárosban is megcsinálják a maguk szerencséjét – szerencsétlenségünkre.

Irodalom

Gelencsér Gábor, Hosszú út. Máriássy Félix stílusváltásai, Filmvilág, 1. sz., 2016, 18–22.

Magyar Róza, Fügefalevél = Karcsai Kulcsár István, Veress József szerk., Magyar filmkalauz. Negyven év száz magyar nagyjátékfilmje, Budapest, 1985, Magyar Filmintézet – Magvető, 228–232.

Varga Balázs, Kötelékek. Máriássy Félix filmjei, Filmspirál, 31. sz., 2003, 3–26.