Hukkle

Az ezredfordulón indult fiatal nemzedék, a Simó-osztály tagjai közül Pálfi György debütáló filmje a legkülönlegesebb és a legkevésbé szabálykövető. Osztályfőnöke, Simó Sándor saját, azaz a hatvanas évek generációjának hagyományát próbálja továbbadni, amikor arra biztatja tanítványait, hogy első egész estés játékfilmjük nemzedéki vallomás, ún. „Így jöttem”-film legyen. Ennek a kérésnek a Moszkva tér (Török Ferenc, 2001) eminensen megfelel, szemben Pálfi bemutatkozásával, aki ennek ellenére a film készítése közben elhunyt osztályfőnöke emlékének ajánlja munkáját. Pálfi nem saját nemzedékének közérzetéről mesél, hanem az 1920-as években tiszazugi arzénes gyilkosságsorozat néven elhíresült, nagy port kavart bűnügy történetét eleveníti fel, méghozzá igencsak sajátos filmnyelvi esz­közökkel.

A Hukkle ugyanis nem tartalmaz dialógusokat, miközben korántsem némafilm. Sőt, nagyon is „zajos”: a különleges képek, speciális effektusok, képkapcsolatok, beállítások mellett elsősorban a hanghatásokkal meséli el bizarr bűnügyi történetét, miszerint egy békés falu férfi lakóit a nők egy méregkeverő asszony segítségével lassan és módszeresen elteszik láb alól. A műfaji elemek ismerősek lehetnek, s a történetet végül is többé-kevésbé szabályosan elmondja a film: a helyi rendőr nyomozásba kezd, miután apja szintén az áldozatok sorsára jut. Rájön a titokra, tenni azonban nem tesz ellene semmit, mivel vélhetően benne is dolgozik a méreg. A falu férfilakói lassan kihalnak, a kuglipályán már csak magában játszik valaki, miközben a pénzes postás szorgalmasan számolja a nyugdíjat az asszonyok markába. Az egyetlen férfi túlélő a címadó, a háza előtti padon üldögélő és folyamatosan csukló (hukkle!) idős bácsi, aki magányos, és tejet iszik. Kirajzolódik tehát a történet, még drámai epizód is kerül bele – a családi ebéd után a városból hazalátogató unoka a macskával együtt nyalogatja a nagypapának turmixolt csirkepörkölt maradékát –, a történetmondás eszközkészlete és főképpen a történet perspektívája viszont igencsak szokatlan. Mintha a vegetáció, a növények, az állatok, a természet „magasabb” nézőpontja érvényesülne az emberi helyett. A mérgezéses gyilkosságsorozatnak nem látjuk motivációját, a tiszazugi előzmény legfeljebb történelmi háttérként, egy drámai korszak referenciájaként sejlik fel, ám közvetlen utalást nem tartalmaz rá a film.

Pálfi láthatóan – és hallhatóan – elsősorban nem egy izgalmas történetet akar elmondani, jóval inkább a film formai kifejezőeszközeinek „izgalmasságát”, különleges gazdagságát kívánja bemutatni, amelyet ifjú, elsőfilmes rendezőként épp birtokba vesz és briliáns ügyességgel alkalmaz. A távlati madárperspektívától a földalatti nagyközeliig minden dimenzióját bejárja a lehetséges képalkotási módoknak, s ugyanez elmondható a gépmozgásokról, a képkereten kívüli tér játékairól, a színekről és a kompozíciókról (operatőr: Pohárnok Gergely). A montázsok gyakran formai asszociáción alapulnak, mint a kugligolyó és egy éppen emséjéhez igyekvő megtermett kandisznó megfelelő szerve közötti képkapcsolat. Jóval mély értelműbb, a modernista önreflexiót játékosan idéző montázs az a pillanat, amikor „elszakad” a film (vágó: Marinkás Gábor), láthatóvá válik a perforáció, majd a következő képkocka közelijéből kilépve azt látjuk, amint egy férfi filmszalagból kreált szúnyogriasztó függönyt húz szét, s lép be a kocsmába – vélhetően egy mérgezett felesért. Hasonló mondható el a hangzó világról, amelynek alapritmusát a visszatérő csuklás adja, s erre komponálódik a falusi környezet zajszimfóniája (hangmérnök: Zányi Tamás). A film formai gazdagsága a klasszikus némafilm korszakát idézi, azon belül is különösképpen a városfilmekét, amelyek egyszerre szóltak a nagyvárosok lenyűgöző dinamizmusáról – és az ezt megjeleníteni képes új médium gazdagságáról. Pálfi filmjének különös gesztusa – s nem ez az egyetlen, gondoljunk például a civilszereplőkkel eljátszott, ám távolról sem dokumentarista történetre –, hogy filmnyelvének sokszínűségét „csakazértis” naturális-rurális környezetben mutatja fel.

Bármennyire erős is a Hukkle természetfilmbe oltott kísérleti filmes jellege, vissza kell térni a történethez, amelyet a forma igencsak elrejt, ám az mégis felismerhető, s ekképpen értelmezése is megkerülhetetlen. A megoldás kulcsa egyrészt a konkrét történet – hogy ti. asszonyok gyilkolnak férfiakat, akik ezt tehetetlenül tűrik –, másrészt annak elrejtettsége. Kalmár György minderről így ír: „Mintha a film egyszerre idézné fel a hallgatás és az elhallgatás gesztusát (filmnyelvi megformáltságával), valamint az elhallgatott férfiak publikumtól távol tartott krízisét, a haszontalanná váló férfiak eltüntetésének botrányos történetét (a töredékeiben megjelenő történettel). Azt sem árt tudnunk, hogy az életüket és korábbi identitásukat feladó férfiak motívuma ezer szállal kapcsolódott 2002-ben a Magyarországon élő férfiak tapasztalataihoz.”

Ezek alapján lehet, hogy a Hukkle mégsem szakít oly radikálisan a magyar filmtörténeti hagyománnyal, mint az első látásra tűnik.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala